Hol volt, hol nem volt, volt idén is kétezerkilenc július havának tizennegyedik napja, amikor is fél háztartásommal megvetettem újra két lábamat a tokaji vasútállomáson, hogy négy pluszmínusz egynapig ott heverésszek megannyi jóember és józene és sok sör-bor-pálinka társaságában. Csináld a fesztivált, Hegyalja beszámoló következik.

A mínuszegyedik nap ( vagy ha a szerdát tekintjük az elsõ napnak, akkor a kedd a nulladik volt, olymindegy) szokás szerint a káoszból és a fejetlenségbõl  állt, mivel mindenki hamarabb akart odaérni és minél hûvösebb helyre építkezni - ami teljességgel kizárt volt. Nekem is olyan hely jutott, ami reggel 8tól délután 4ig a tûzõ napon állt, így nem sokat tartózkodtam a sátor közelében, mert már 2 méteres körzetbõl csapódott ki a meleg, én meg még nem álltam készen a fotoszintetizálás mesterségére. De majd jövõre okosabb leszek, ígérem.  

És amint mondtam, másnap reggel 8kor már eszeveszett módjára menekültem a sátorból kifelé, ahol oxigénmolekulákat is juttathattam a szervezetembe. Sok idõnek el kellett telnie, mire asszimilálódtam és belerázódtam a fesztivál hangulatba, mivel délután 5kor nyitották meg a fesztiválterületet, így addig egész nap csak heverésztünk, józanodtunk, sétáltunk, hûsöltünk, izzadtunk. A koncertsorozatunkat az A38-ban kezdtük meg a bizonyos Esclin Syndo-n, ami nem kis meglepetést hozott a maga psychedelikus rock és trip-hop jellegû mivoltában. Az énekesnõnek, Berger Dalmának félelmetesen jó hangja van, kicsit bennünk Skin hangját idézte fel... Respekt és tisztelet a koncertért! Egy kis lótifuti után a mókázásunkat a Neo-n folytattuk, ami hozta a maga formáját, tõlük megszokott nyúvév és elektronyos mivoltjában. Aztán egy kis kötelezõ Kispál, bár most kicsit sokat szövegelt Lovasi egy-egy szám között, de ez lehet csak a Tokaji aszúnak volt köszönhetõ. Aztán elcsábultunk vissza az A38-ba (egész héten az volt az otthonom szinte, komolyan mondom...) egy kis Parov Stelarra. Számomra vadidegen zenekart látva kissé punnyadt hangulat ült rám, így nem vártam semmi csodát, de amint a szaxofonos emberkénk ujjal felfelé mutogatva õrült meg a színpadon, a másik fúvókás a hangfalra állva szórakoztatta meg a népet, a pöttöm énekesnõt az ugráló tömegtõl alig láttam, de azt azért észrevettem, hogy ha tehette volna, lesétált volna közénk tombolni. Ergo, hatalmas hangulatot teremtettek és a végén már én is azt vettem észre magamon, hogy visítva ugrabugrálok. Alig akartuk, hogy vége legyen, bár körülbelül félórányi tizenötszámnyi ráadás után már muszáj volt. Nekem Parov Stelar ugribugrija után jól esett egy kis Korai Öröm világzenéje, bár a több mint félórás csúszásnak meglett az eredménye - én is csúszni kezdtem lefelé, ugyanis agyilag nem is, de testileg már olyan fáradság tört rám, hogy legszivesebben ott heyben elterültem volna - csak hiányzott a babzsák. Na de nemár, fesztiválon vagyunk, úrrá lettem magamon és végighallgattam a Korait, ami után behúzott a fülem Titusz muzsikájára, amibõl csak kicsit belehallgatok alapon hajnali ötig tartó lötyögés lett. De megérte.

Másnap a szokásos napi rutinná váló hereverehevere után az estét az India színpadon indítottuk az újonc Carana Padma zenekar koncertjén (interjú velük itt!), ami szintén nem kis meglepetést okozott. Õszintén, nem tudom mit vártam, nem vagyok oda a nagyon kemény metálos hangzásért, de itt valahogy úgy hallottam, hogy minden a helyén volt, bár a konga mellé el tudtam volna képzelni még egy kis dorombot vagy digeridoo-t, de lehet ez már az én világzenei fanatizmusom. Korrekt koncert volt, fiúk. Aztán jöhetett egy kis Besh O Drom, természetesen az is a tavalyi MultiCafé sátorból A38-á nõtt sátorban (meg kell hagyni, tavaly azért sokkal komfortosabb volt). Hát olyat szólt a folkrock-népzene, hogy még a szélgép is kiesett a sátor oldalán. Még jó, hogy komolyabb sérülés nem történt, nézhettünk volna nagyokat. Ami ezután következett, az a kötelezõ Machine Head, többezer metálarccal a Nagyszínpadon. Bár nem vagyok egy nagy metálarc, pár szám után a belsõ szerveim vészesen ugrálni kezdtek bennem, így inkább elhúzódtam Kiscsillagra (mert a Kockacukor nálam napi betevõ falat, csak az a kár, hogy mindig a végén adják). Legjobb Lovasi beszólás: "Kussolj már Machine Head, nem hallatszik a zenénk." Nem csalódtam. Aztán lágyabb vizekre eveztem a Transglobal Underground szintén világi zenéjével, ami egyes laikusok szerint nem volt nagy szám, de én élveztem a hipnotikus tradicionális hangszerekbõl áradó zenéjüket. Utána várva vártuk az Irie Maffiát, bár én tudtam, hogy másnap lesz az én "nagy napom", ezért akkor már csak a tömeg szélérõl szemléltem a nem-túl-pörgõs koncertet. Ejnye srácok, adtatok máskor ennél százszor pörgõsebb bulit, nemcsak a végére kellett volna felpergetni a népet a szokásos hándzinándiér-rel.. Aztán én öregesre vettem a figurát, mert ki kellett pihennem a napi 2 órás alvásomat és az ízületi fájdalmaimat, pedig a Tesco Disco-ra a nevébõl adódóan is csak kíváncsi lettem volna, hiszen hát a név kötelez, vagy micsoda...

És újra péntek, lassan már a végéhez közeledünk, de korántsem annyira közeleg az a vég... A napot szokásosan kötelezõen Kowalsky meg a Vegával indítottam, amit én szokás szerint nagyon élveztem, egy kikötés talán annyi volt, hogy az énekesbõl szinte nem hallottam semmit, a szöveget csak azért kántáltam, mert fejbõl tudtam - már amelyiket. Szóval a hangosítást kicsit megette a meleg, de oda se neki, pár sör után észre se veszi az ember. Azért a Csak mást hiányoltuk, jó egri módjára... Elkaptam a Wings Of Love-ot kívülrõl a Zagartól, biztos jó muri volt, de épp kileheltem a lelkem és megpihentem az egyik kényelmetlen székben az A38 fedélzetén. Aztán jött a várva várt Kiss Tibi és a Quimby, ahol is a Kaos Amigos felturbósított változata lepett meg a legjobban. De mivel a szervezõk egy idõbe tették Kiss Tibiékkel a Brainst (morcosnézés, öreg hiba, még mindig nem tudok se teleportálni, se asztrált kivetíteni vagy mittudomén, mi létezhet ilyenkor) , fel kell áldoznom a sokat látott-hallott Quimby-met az addig még élõben nem látott-hallott Brains-ért. Hát ahhoz képest, hogy csak 2-3 számra akartam beugrani... Ebbõl csak a beugrás sikerült, ugyanis azt kell, hogy mondjam, hogy megmozgatta minden fáradt porcikámat a zenekar és megérte, hogy otthagytam Kiss Tibit. Mondjuk a szokás kedvéért a Magam adom-at sajnálom, hogy nem hallottam... Mindezek után volt némi pihenõidõ, aztán kezdõdött a nagynevû Faithless, akire sokan orroltak, hogy miazhogycsakdídzséjszett? Hát tényleg, a kérdés jogos. A Hegyalja születésnapja alkalmából a kalapból odavarázsolták Maxi Jazz-t, aki nem a legjobb zenéket tolta az emberek talpa alá, de ezt a blamát kiegyenlítette azzal, amikor nekiállt MC-zni Sister Bliss muzsikájára. Na, az már valami volt, kérem szépen, ami hasonlított hozzájuk. Aztán nekem jött a nagy pillanat. Drum and bass - breakbeat fanatizmusságom óta nagynevek közé sorolom Roni Size és MC Dynamite kettõsségét, és hát amit ezek ketten lemûveltek... Rámszakadt a plafon. No komment. Utána levezetésképp Cadikék megszokott muzsikájára andalogtunk mindaddig, míg ránk nem virradt újra.

És eljõ a szombat.  Délután a szervezõség és minden ismerõs felzaklatta a kedélyeket, hogy a katasztrófavédelem is bejelenetett egy hatalmas vihart a megyében, ami vagy elkerüli Tokajt, vagy nem. De a vagy az biztos. Félnyolcra ígérkezett a vihar, akkor offoltak minden színpadot, - épp Colorstar után, ami eléggé langyira vette idén a figurát - de mivel eltelt bõ félóra és az ég még mindig tiszta volt, visszazökkent minden a régi kerékvágásba. Aztán 9 óra magasában - épp Barabás Lõrinc Eklektric közben, akiket cseppet nem zavart, hogy jószerével lezavarták  õket a színpadról, na ez az igazi zenefanatizmus - mégiscsak villanyoltás volt, a szél másodpercek töredéke alatt támadt fel, és mindenki ment amerre csak látott. Mi bemenekültünk az A38-ba (hova máshova), amit szigszalaggal ránk is zártak. Leültünk hát, onnan néztük a nem-annyira-tomboló vihart, és közben kénytelenek voltunk végighallgatni a Moog-ot. Mi ez, ha nem a legjobb marketing-tevékenység? A fejetlenség tetõfokára hágott, azt se tudtuk, mi hol vagyunk arccal, nemhogy szerintem a szervezõk. Aztán a Humor Herold bemondókánk bejelentette, hogy a Nagyszínpados programokat behelyezik az A38-ba. Na az nagyon fasza, akkor mégiscsak heringbuli, és visszatér a tavalyi MultiCafé-s érzés. Sanyiman muzsikája felborzolta az embereket, és éjfél elõtt nekiállt a Basement Jaxx is, akik nem szóltak akkorát, hogy hátast dobtam volna tõlük, de kimenni nem mertem, mert féltem, hogy a sátor végessége miatt nem engednek vissza és N.O.H.A.-ra még kíváncsi voltam. És bizony, jól is tettem, hogy ottmaradtam, mert a N.O.H.A. viszont szólt olyat, amitõl majdnem dobtam hátast. Tulajdonképpen nekem az egész hét olyan volt, hogy mindenhol hátasokat dobáltam volna, de talán azért mert hihetetlenül átéreztem a fesztiválfeelinget és bazinagy szabadság lett úrrá rajtam és zseniális volt.  

Szóval az utolsó nap fejetlenségével együttvéve is 10-bõl adunk egy 8 pontot (mindent egybevéve) az idei jubileumi Hegyalja Fesztiválnak. Hangulatból nem volt hiány, jó emberekbõl még annyise, bár jobb szlogent is kitalálhattak volna, mert õrületbe kergettek azzal a "Bírjátok? Bírjátok!" kántálással...