Most már regenerálódtam - ettem, ittam, fürödtem, mostam, satöbbi és úgy érzem, tudok egy szép, kerek egész beszámolót adni a nagyvilágnak az idei Hegyalja Fesztiválról. Ami, töredelmesen be kell vallanom, elsõ Hegyaljám volt – azaz nem sok viszonyítási alapom volt az évekhez mérten.

Sok veszekedés után rájöttünk, hogy a kedd a mínuszegyedik nap, de ez tulajdonképpen a naptáramat nézegetve számomra oly mindegy volt. Egy éve töredelmesen megbeszéltem önmagammal, hogy a jól megérdemelt bizonyítványom kézhezvétele után szépen letolom formás hátsóm a borvirágos Tokajba – és ebbe nem vettem bele ama eshetõséget, hogy esetleg nem kapok bizonyítványt. Mert nem ez volt a lényeg.

Szóval kedden reggel gyorsan bepakoltam a legszükségesebb dolgaim, és megindultam a vonathoz. Jóanyám szörnyülködve engedett útnak, félt, nehogy összeroggyak a hatalmas pakk alatt – pedig egri cuccaim száma ehhez képest kutyafasza szokott lenni.

Oda is értünk kis csapatommal fél 5 tájékában, és szerencsénk volt, mert egy szemfüles önkéntes felajánlotta hogy jópézért (egyezer huf) elvisz mind a négyünket a fesztivál helyszínére – mondván, a "lányok csak ne cipekedjenek". Mint a piacon, lealkudtuk az összeget nyócszázra, és megkíméltük magunkat a tortúrától.

Fogalmam sincs, mit vártam, hiszen tudtam, hogy nemkeveset kell majd sorban állni, de azért mégis meglepõdtem. Bõ két óra ácsorgás után bejutottunk, felállítottuk speciális sátramat, amihez külön diploma kell... Aztán – mivel mínuszegyedik nap, úgysenincs semmi, menjünk és igyunk egyetkettõt.  

Már aznap fel lehetett venni a karszalagokat – azt mondták nem kötelezõ, mert a F1-mintás vagy mások szerint imós karszalagunkkal bemehetünk majd a sátrunkba. Aha persze. Nekünk szerencsénk volt, bár a mi gondunk-bajunk is megadódott a Press-kártya átvételével, ugyanis se nem voltunk üdülési csekkesek, se nem zenekarosak, így mindig csak annyit kaptunk, hogy várjunk... És késõbb pedig pár lityó bor után elég nehéz volt kimondani azt, hogy Part Magazin... No, mindegy. Szóval mi nem jártuk meg, de voltak egyének, akik éjfél után 2 perccel nem mehettek be a sátrukhoz, mert nincs karszalagjuk. Elöl nem, de hátul igen. Ki érti ezt?

Day zero – hangolj rá

Reggel kissé másnaposan, hozzátapadva a másikhoz és a sátorhoz vettem tudomásul – túléltem az elsõ napot. De ráeszméltem, hogy nem is, hiszen a móka majd csak ezután kezdõdik. Egy kávé az arcba (viszonylag megfizethetõ áron, 170 Huf tejjel és cukorral és a pohárnak még pecse is volt), mellé egy cigi és a szokásos kótyagos elindul a reggel-érzés. Az este összeszedett por-homok-szesz-és egyéb eredetû piszkot minél elõbb vágytam levakarni magamról – elsétáltam hát (elfelejtettem írni, 9 körül járunk) a fürdõszobák nõi részlege felé és a gyomrom megszólalt, hogy egyek elõbb, mert ha abba a sorba beállok, lehet összeesek az éhségtõl. Kaja kint a városban, bent ugyanis egy hamburger vagy bárminemû ehetõ étek ott kezdõdött hogy 400 huf, és délután 3 körül bizony sorban állás nélkül (!) tudtunk megtisztálkodni.  

Délután kezdõdött is a móka, de mivel nulladik nap, nem volt olyan zenekar, ami aktívan érdekelt volna – oppardon, ez nem a nulladik napnak köszönhetõ, csupán az én mûveletlenségemnek, lesz mit tanulnom, no. Azért a Café Sátorban fellépõ Vágtázó Csodaszarvasra kíváncsi voltam – bár ne lettem volna, annyira nem láttam benne fantáziát, hogy sokáig ácsorogjak, égett bennem a vágy, hogy tágítsam ama szûk látókörömet, amellyel rendelkez(t)em. Sétálgatva bekukkantottam a Jim Beam sátorba, ahol is Rómeó Vérzik volt – életemben nem hallottam még róluk, de pozitív csalódás volt – thx srácok, akik becsalogattak. Ezután kíváncsian belenéztünk Hobo Blues Band prezentálásába – elsõ sor!  Hatalmas tömeg, kis-nagy, ilyen-olyan, minden volt ott, mi szemnek-szájnak ingere. Onnan átszánkáztam egy kis Blind Myselfre, mondhatni egész jól éreztem magam – attól függetlenül, hogy nem nagyon mozgok eme zenei kultúrkörben. Mindezek után egy kis Replika-Moby Dick-Pokolgép-Mantra-Guilty Parties következett volna, ha nem kellett volna kimennem egy pulcsiért a sátramba és amint leültem inkább azt mondtam, fel nem állok. De állítólag nem vesztettem sokat, bár ez utóbbiba érdemes volt belehallgatni...

Elsõ nap – apa kezdõdik!

Másnap ismét a szokásos – reggel 8-kor már dögmeleg, nem megyek fürdeni, csak délután, kávé, étel, egy kis döglés délután, és még oda is értem Badár Sándor standup-jára. A tömeg és a Café sátor non-légkondicionált helyisége hamar kimenekített – no meg a fáradtságom, amikor is alapból nyögök egy poéntól, mert fizikailag is fáj. Este kezembe vettem a programfüzetet, és néztem, milyen gyorsasággal kell elsajátítanom a szétszakadás mûvészetét. Hát mit ne mondjak, sikerült is meg nem is. A napot egy kevésbé ismert – de nem számomra – zenekarral, a Stereomilkkel kezdtem – nem tudom, mennyire ismertek, én láttam már õket, mindenesetre valami miatt elég kevesen gyûltek rájuk össze. Nekem elhúzott a szívem egy kis Roadra, ami akkor már az MTV színpadon tépte a húrokat – nem kevés tömeg elõtt. Akkor ezért voltak kevesen amazon? Húh, micsoda felfedezés.

Mivel a téma nekem annyira még mindig nem tetszett, elmászkáltam egy kicsit a Pepsihez, ahol is épp Varga Zsuzsa hangolt. És meg kell hagyni, nem csak a felszerelést és magát a zenekart sikerült behangolni, hanem a csekélyebb számú közönséget is – hihetetlen jó murit adtak délután, tûzõ napon, matiné idején – egyik legemlékezetesebb koncertként marad meg a fejemben, ami délután kezdõdött. Egyedi hang, kurvajó hangzás, egy kis akusztikus kontra elektronikus vonal... Eufórija.

Volt ezután egy kis Vad Fruttik, bár nem értem, mi volt abban a jó... Az énekes láthatólag jól érezte magát – legalább õ. Ezután a Pepsin a reggae és a ska vette át a szerepet. Másutt Supernem is kitett magáért, felkoncolta a tömeget az utána érkezõ Junkies-ra kontra Depresszióra. Én mindkét esemény közben bolyongtam, az esti elmaradhatatlan Quimby-t vártam már és alapoztam meg a kedvem. Utólag visszagondolva – ami nehezen megy – nem kellett volna alapozás, ment volna a muri ott anélkül is. Quimby után jókedvûen indultam Belgára, ahol már a fiúk mondták a nagy semmit, de én akkor is tomboltam rá, ha nem jelentenek semmit. Néha a semminek is tud örülni az ember, nemdebár? Az Egy-két-hár-nak pedig külön örültem, mivel kommunikáció szakos létemre nem sûrûn engedhetném meg magamnak, hogy eme mennyiségû trágár szó hagyja el a számat. Bááár, ez egy fesztivál. Belga után még épp elcsíptünk egy kis "szesztilalmat" Ganxstától, de csak az utolsó pár számra értem oda, ami annyira nem baaaj, bár azért pár dalt szeretek élõben hallani.

Az este további része nem kecsegtetett számomra semmi izgalmassal, mivel a Caféban techno – azt Bratyó nélkül sosenem – az MTV-n Irigy Hónaljmirigy, a Jim Beam-ben Spigiboy adta a diszkónépnek, a Pepsin Ladánybene 27, a Dewaltban pedig Ossian, Iron Maidnem és Szepultúra. Noh akkor mindegyikbõl egy kicsit-kicsit. A végén sikerült jókedvûen végigbolyonganom az összes helyszínt, és amit láttam – és amit a többiek elmondása szerint – jól tettem, hogy nem feküdtem le a verebekkel.

Péntek – mindjárt vége a hétnek

Na a pénteket már besózva vártam, hiszen végre olyan zenekarok akiket nem hogy ismerek de szeretek is, és nem csak keringek mint gólyafos a levegõben. De persze mindennek a keringésnek is megvan a maga szépsége is, hiszen mûvelõdöm (pfuj)! No de a pénteki repertoár tartalmazott egy kis Másfélt, Colorstart, 30 Y-t, Juliette and The Licks-et, Kispál és a borzt, Future Prophecies-t és Palotai papát. Nohát Másfél és Colorstar a várva várt kellemes lötyögést adta meg nekem, amihez közrejátszott a Café sátor kellemes feelingje és mivel a korai idõpontok valahogy egyetlen zenekarnál sem tetszettek. A 30 Y-ban csalódtam, bár nem is tudom mit vártam. Mindenesetre voltam már jobb koncertjükön is. Aztán az MTV színpadot a Juliette and The Licks nem gyengén kettéroppantotta, olyan sót csinált a hölgyemény kis feszülõs bõrnadrágjában, hogy eldobtam az agyamat. Felpörgette a jónépet, öröm volt nézni, ahogy ama kis teremtmény, mint õ, a törékeny testével dobálja magát a színpadon – kár hogy nem ugrott ki a nézõk elé. Mondjuk az veszélyes lett volna, mert messze voltak.

Kispálon szokás szerint a hatalmas tömeg, ment a pogó, az éneklés, az ugrálás, ott kezdtek a hangszálaim kiabálni hogy nemárnemár, reggelre meg is lett az eredménye... Viszont valahogy nem volt meg a szokásos zenei feeling, ami Kispál-koncerten meg szokott. Vagy csak én nem éltem bele magam eléggé. De mondom, szakértõink szerint a Lecsó jelenléte kellene a szokásos Kispál hangulathoz... Mittuggyamén'!

Mindezek után jólesõen egy kis lüktetõsebb muzsikára vágytam, így bekukkantottam hát a Caféba, ahol is a Jövõ Próféciái – Future Prophecies már szolgáltatták a talpalávalót amolyan bemelegítés gyanánt Palotai elõtt. Hát mit ne mondjak, a bekukkantás sok sörömbe és sok mozgásomba került. De hajnalban elheveredtem az egyik babzsákban és élveztem azt, hogy a tömeg, az enyimeim mennyire élvezik. De lassan ebbe is kifáradtam...

Záróest

Ha szombat, akkor mindenhol alap a nagy pörgés. És mivel egy fesztivál sem múlhat el botrány nélkül – ha csak olyan, ami kis csapaton belül történik is – tudomásunkra jutott, miszerint egy sátor kigyulladt-felgyulladt és megsérült egy párocska a sátorban lévõ gázpalack miatt. Tudja az Isten, nem hírriporter vagyok, de azért jó volt megtudni, hogy a hülyeség határtalan...

Szóval szombatra virradott és természetesen az elõrejelzésekkel ellentétben még csak a lába sem lógott nemhogy esõnek, de egy felhõnek sem. Maradt hát az iszonyatos meleg, az egyre jobban lemerülõfélben lévõ akkumulátorom, amin már a tusolás és a kávé se nagyon segített. Lélekben készítettem magam, hogy el kell válnom a fesztivál adta szabadságomtól, az ott köttetett barátságaimtól és véget ér és megint egy év... Na de ne legyek már ennyire papírkutya, igaz hogy nõbõl vagyok, de ne sírjon a szám!

A délutánt-estét egy kis Black Out-tal kezdtük, amit megspékeltünk egy kis Alvin és a mókusokkal. Elõbbi számomra pozitív csalódás volt. Azt hittem Kowalsky nélkül nem él tovább BO, de tévedtem. A hangulat maradt, igazi BO-s és még a Spirállal is megajándékoztak bennünket. És persze megannyi kellemes BO-slágerrel. Alvinon a Bizalom volt a legnagyobb durranás – számomra. Jó hangulatom lett tõlük, amit mindezek után egy kis örökkedvenc Kowalsky meg a Vegával, Kiscsillaggal, Zagarral, The 69 Eyes-zal, Heaven Street Seven-nel, Tankcsapdával, N.O.H.A.-val és Suhancossal spékeltem meg. A Kowalskyról nókomment, azt amit vártam, számomra egyik legigazabb csapat – és hála istennek egyre nagyobb sikernek örvend. Kowalskyt megpróbáltam összeegyeztetni a Pepsin zenélõ Kiscsillaggal, hát nem nagyon ment, de Kiscsillag is eléggé komoly hangulatot teremtett, Lovasi itt inkább hozta a formáját mint az elõzõ napi Kispál koncerten...

A Heaven Street Sevenrõl nem sok szót ejtenék, a Szûcs Krisztiánék ismét mosolyt csaltak arcomra és jókedvet hintettek kellemes muzsikájukkal. A Dél-Amerikán eszembe jutottak az egri élettársaim, akiknek ezúton is respect és kár, hogy nem voltak!

A The 69 Eyes énekesei felperzselték a Tankcsapdára várakozók tarajait, ami nem kevés emberbõl állt. Amint fényképezni mehettem a kordon mögé és felállva arra megpillanthattam a tömeget... Lukács nem véletlenül jegyezte meg kerekedett szemmel, hogy „de kurva sokan vagytok, basszátokmeg”. Hát igen. A fesztivál – várhatóan – nézettségi rekordot döntött ezen a napon. Mondjuk érthetõ okból, hiszen a Tankcsapda enyhe 15 perces csúszással, de megérkezett – egy olyan showval, amit nehéz volt nem látni még a környezõ városokból sem. Lukács haját tépte a szélgép, a színpadból füst és lángnyelvek perzselték a muzsikaszót... Látványos, megszokott õrjöngéses teltházas Tankcsapda koncertet hagytam magam mögött, amikor is elhúzott a szívem a Suhancos-FankaDeli párosra, meglágyítani Tankcsapda közben megszilárdított kedvemet. És még mondja valaki, hogy a hegedûszó nem szép? Azt tessék hozzám küldeni és pirítom a sarokba! A megszokott hiphop slágereket felturbózták, "megfesztiválosították" de még így is nagyon ûber volt hallani egy aszaltszívlekváront.

Mindezek mellett ejteni kell egy-két szót a Café-ban történtekrõl.  A napot Tündérgrounddal kezdtem ott, ami kellemesen kicsavarta a fülembõl a beleszorult tuctuc-hangokat, majd folytatódott egy kis Zagarral – amire utólag jöttem rá, hogy most a dívák nélkül. De meg kell mondani, hogy Magyarországon már hagyományt kezd a Zságer teremteni, ugyanis dívák ide vagy oda, akkor is úgy volt pazar a buli, ahogy kellett. No hát mindezek után egy kis N.O.H.A., akik a zenei paletta összes színét – triphop, drumandbass, nu jazz, latinos pop, estébé - felfestették a Café színpad falaira és áóriási hangulatot varázsoltak. Nehezen vergõdtem ki, de a cél és a kíváncsiság hajtott utamra tovább és tovább.  

A napot fûszereztem volna Nagával, ha a társammal nem hajnalok hajnalán indultunk volna haza. Ami késõbb variálásokon ment keresztül, és átlustultuk a fél napot, de legalább túléltük. És meg kell mondanom, hogy nem sikerült megtanulnom sem teleportálni, sem osztódni, de azért amire akartam, elmentem. És mindenhol voltam, ahol lennem kellett. És ez abszolút élményként marad meg bennem a Hegyalján.  

Eccó mint száz: Jövõre ugyanitt, ugyanekkor, mert ezt nem szabad kihagyni! A nomád életmód le van szarva, csak úgy mint a toi-toi, de egyszer kibírja az ember, hiszen nem mindennapi élményt tehettem zsebre. Köszönet érte a szervezõknek, a kempingnek, a boroknak, a Partnak hogy ide is eljuthattam! És jövõre... kimûvelem addig magam.

És ha már fesztivál, születtek is himnuszok, elszólások elég rendesen. Egy kettõ közülük:

    * Ne dobáld a buzit!!!!!!!
    * Miért érzem a rosszindulatot?
    * Én uhu szeretnék lenni, mert legalább 360 fokban tudnám forgatni a nyakam. De így egy felé sem tudom.
    * Meleg van a sátorban? Nem, kizavartuk.