Beindult a fesztiválszezon, és ebbõl a Part is igyekszik kivenni a részét – gondolom, senki nem csodálkozik. Mostmár elmondhatjuk magunkról, megjártuk a Voltot, voltunk Sopronban tévé-vadászaton, még jobban meggyûlöltük a MÁV-ot, mint eddig, szeretjük a kolbászos-rájás pizzát, pláne, ha a Himmel brigád szóáradatával párosul. Hajtás után részletek. Csapjad!

Szerda reggel már boogieval megtelt lábbal kászálódtam ki a pihe-puha ágyamból, hisz sejtettem, ami a mai nappal kezdetét veszi, nem a mindennapi élmények kategóriájába sorolható. Merthogy megint beleépítem a hátamba a telibepakolt hátizsákom, kiásom a szekrényen pókháló-uralta régióiból a hálózsákom, felkötözöm a Kecsuámat, és uccu neki, már zúzunk is Sopronba. A képet egy kissé árnyalták az alábbi dolgok:
1., a Kecsua (lásd még: Quechua) -eldobom, és máris áll – sátram egy éve nem tartózkodik itthon, és errõl késõn vettem tudomást, maradt hát az óckúl...
2, az uccu neki indulóba belerontott a vonatom óvatosnak alig nevezhetõ késése, így az IC örömeit sem élvezhettük ki, de legalább a helyjegyet nem váltották vissza.
3, este 21.20-ra odaérni egy fesztiválra nem tréfadolog. Kóros sötétség üti fel fejét a táborhelyen, így lehetetlenné válik a sátorállítás – pláne, ha mire elérünk a Nagyszínpadig, a fene se akar onnan eljönni, míg zenélnek Kispálék, mondhatnónk, nem is akárhogy. (Énekeld: Szeretkezni VOLTaaaam, majd odadom videóÓÓÓn... )

E három együttható kényszerített bennünket a Himmel-menekülttábor igénybe vevésére, melyért ezúttal is külön köszönet Edward királynak! Így megszabadulva a kóros túlsúlytól, nagyunkba vettük a Voltot, ismerkedtünk az ismerõs tereppel, megadóan bólogattunk az MR2-Coca Cola színpad felé, amidõn felzengett a Rage-himnusz , és még egy Prodigy klasszikus is kinézett nekünk. Aztán, a megkurtított estének (is) hála, már el is érkeztünk a Dreadzone várva-várt fellépéséig... ami negyedannyira sem volt jó (nekem), mint amennyire várva-várt. A "legendás dub-reggae-break" csapatot rajtam kívül valószínûleg minden ott lévõ maximálisan élvezte, és nem is akarok felesleges kritikával élni, hisz vélhetõen még mindíg MÁV-sokkban voltam, vagy csak elkapott egy hirtelen elmebaj. Merthogy egy óra tájékában már olyan csápolás ment a Samsung arénában, hogy egy polip megirigyelné. Aztán sajnálatunkra a Red Lounge-ban csak PASO sound system volt, ami se nem volt pulzáló, sem élvezetes, így rövid távon a már említett vendégsátorban kötöttünk ki, mondván, inkább rápihenünk az eljövendõkre. És már most bizton állíthatom, megérte...

(Kiegészítés: Kedves MÁV! Önöknek hála lekéstük a vicces nevû, de szépreményû Roy Pacit, az Anima állítólag nagyon jól sikerült koncertjét, az Ef Zámbó Happy Dead Band-et, a nem napsütötte sátorhelyeket, és még sorolhatnám. Hálával teli szívvel gondolunk Önökre mindezért. Köszönjük!)

Day Two – A valódi fesztiválkezdet

Mit nem tesz a barátság? Csütörtökön hajnali kilenckor összeizzadva ébredtünk Tsaba sátrában, bár Õt magát már legalább egy órával hamarabb kiûzte egy gondatlanul kivitelezett megfordulásom, melynek hatására a halántékába helyez(het)tem a könyökömet – persze ezt Õ tagadja, mert túl szociális lélek ahhoz, hogy elküldjön mindezért a fenébe. No, mindegy, azért ezúton is bocs!

A reggeli kávé (Hosszúkávé tejjel: 350) elfogyasztása után úgy dömtöttünk, lemossuk habtestünkrõl az út porát (meg az egyéb szennyezõdéseket), hátha ilyen korán még nem kell közelharcba keveredni a többi megtisztulásra vágyó egyeddel. Természetesen tévedés koronázta gondolatmenetünk (mint utóbb kiderült, csak este 10, és hajnali 6 között kellett tíz percnél kevesebbet sorban állni a zuhanyzóknál...), meg is lett a jutalma: szerény személyem rekord idõ alatt (mert hogy ez az arány még tovább romlott a hátralevõ napokban...), 1 óra, és 20 perc után beléphettem az oly népszerû objektumba. Végeredmény: öt perc sziszegés a vélhetõen Finnországból érkezõ hidegvízben, cicamozsdás, és reménykedés, hogy a zuhanyzótálban nem szedtünk össze valami ragályt. Mint megállapítottuk, a bojler csak helyfoglalásra volt alkalmas, ha így se-úgy se érkezik melegvíz, akkor igazán berakhattak volna a helyére még két zuhanykabint. Azonban VOLT jó oldala is a hosszas sorbanállásnak (igen, most jön a blogban beharangozott okoskodás): megismerkedhettünk a "Miért nem jó fesztiválon kefélni szeretkezni" kérdéskör Tódi szerinti variánsával! Merthogy –mondja Tódi-, felettébb zavaró az öhm... action közben arra felfigyelni, hogy odakünn egy meglehetõsen illuminált páros elõbb a Nagy Ho-ho-ho Horgász szövegét próbálja telitorokból elõadni, majd azon kezdenek tanakodni, hogy is van a folytatás. Különösképp akkor kellemetlen a helyzet –mint ahogy Tódi esetében is-, ha a bent akciózó egyén tudja a szöveget, és felmerül benne a huncut gondolat, hogy segítsen bajba jutott hímtársainak. Nem gondolnánk tovább a helyzetet túlzottan, de vélhetõen nem az élvezet netovábbjaként aposztrofálná a hirtelen felhangzó danolászást az "elszenvedõ fél".

Eztán szemrevételeztük a kínálat valós leosztását. A helyszín jottányit se változott (Gyõztes csapaton ne változtass!), maximum a helyszínek elnevezése alakult egy csöppet. Ha lehetek erõsen szubjektív, a napközbeni õgyelgésben a legkiválóbb választás számomra a "T-mobile Lounge" elnevezésû, fotelekkel aládúcolt helyszín VOLT, melyben állandó, és kellemes (és igényes!) négynegyedek várták a megfáradt fesztiválozókat, többek közt Jazzkovács, UrbanNights, Mesterházy, Chrom, COP, Jácint és Gordon prezentálásában. Gratula!

Újdonságként hatott az MTV Headbangers Ball Aréna (ha VOLT eddig is, akkor upsz... – mentségemre legyen mondva, nem vagyok egy rákendroll fanatikus), ahol nem kisebb nevek õrjítették meg a tömeget, mint pölö az Exploited, és a Clawfinger – de errõl késõbb.

A nap egy részét Sopron városában töltöttük árnyékban falatozva, vagy fel-le mászkálva (a terepviszonyok miatt könnyen összetéveszthetõ Egerrel, és otthon is éreztük magunk rendesen), míg a kora délután alvással telt (így maradtunk le Badár Sándor fellépésérõl...). Délután beindultak a színpadok, érdeklõdve vártuk Gengszter "hajrá Argentína" Zoltán Jazzverziós fellépését, de sajna, több volt a "bazmeg", mint a Jazz. Hiába, egy ex-Sex Action tagtól ne várjunk szárnyalást. Hamarosan az is kiderült, hogy a nap (egyik) fénypontja, a Goran Bregovic Wedding and Funeral Band fellépése elmarad. Erre könnyû volt rájönni: hét után ugyanis a maxiciki Hooligans rombolta a közízlést, mi meg értetlenül lestünk, hogy most vajh', mi van?? (Másnap a sajtóirodában megtudtam, Goran Úr lepottyant a meggy-, esetleg cseresznyefájáról, és lábát törte. Ejnye már!) Mint a vadlibák, vagy esetleg a sugárhajtású repülõgépek, úgy húztunk el, és némi folyékony kenyér vételezése után máris Nemjuci fellépésen találtuk magunkat. Bár Jutkánk hangja az Anima óta egy cseppet sem kopott, így egy kicsit többet vártunk, de azt meg kell vallani, mint Rock’n’roll csirke is megállja a helyét. Igaz, elsõre kicsit Juliette Lewis utánérzése VOLT a dolognak, de a koncert felére már észre se vettük. Nem rossz, nem rossz, csak így tovább. Közben érezhetõen megnõtt körülöttünk az MTV felé dûlöngélõ tarajasok száma (ezzel arányban a megszokott "Nincs egy cigid, vagy húsz forintod?" kérdéseké is...), így gyorsan bepillantottunk volna az Exploited fellépésére. De nem, mert a szembejövõ forgalommal megjött a hír, már erõsen közeleg a Roni Size Reprazent fellépésének ideje! Így hát csak látatlanban hisszük el, hogy Punk’s Not Dead ...

Roni Size. Hát igen. New Forms, Mercury Prize, d'n'b kulcsfigura – csak azt felejtené el, hogy (ezt is megénekeltem a blogban) a dobokat élõben akarja kivitelezni... Nagy szívfájdalmam volt ez, hisz a legendás albumon tucatnyi fület ostromló variánsa hangzott el a dobtémáknak, a gesztus viszont, hogy egy fesztivál örömére egy kézzel-lábbal kalimpáló ürge igyekezetére bízzuk e komoly feladatot, sokaknak nagy örömöt okozott. Így talán egyedül vagyok azzal a véleményemmel, hogy szép dolog az ember-gép fúzió, de illik megtalálni ennek is a helyét. Ha példának okáért az ének hangzik fel CD-rõl, már én is haragosan tekintettem volna körül. A fellépés (ezt leszámítva) egészen rendben volt, a Reprazent beleadott apait-anyait, VOLT Heroes , Brown Paper Bag , Lucky Pressure , Who Told You – egyszóval az összes sláger, és slágergyanús felvételt elõadták nekünk, a közönség szûnni nem akaró ovációja közepette. Maradjunk annyiban, csak én vagyok túlzottan vájtfülû.

Ami eztán következett, az meg megint a kétélû kategória. Merthogy igen, itt VOLT, itt, Magyarhonban, Sopronban a CYPRESS HILL !! Valószínûleg 16 évesen (is még) koponyás pólóban (esetleg a The Temple of Boom borítóját ábrázolóban), garalyra beállva (I Wanna Get High... ) várakoztam volna az elsõ sorban, sipítozva, mint egy bakfis. Azonban némi megfontoltsággal is jár a kor, füvem sem VOLT (öreg hiba, mi?), és hátrébb is álltam. De lássuk a lényeget, kezdve a feketelevessel: a CH irgalmatlanul szarul szólt. Nem tudom, mi történt ezen az estén a hangosítókkal, elaludtak-e,vagy csak a fülükön ültek, de a cucc tompa volt, és erõtlen. Pedig B Real-ék hozták a formájuk, letolták majd’ minden emlékezetesebb muzsikájukat – egyedül talán a Throw your Hands in the air hiányzott a sorból. Ennek ellenére maximálisan adták maguk, nem kellett soká várni az elsõ elpukkanó ganjára sem – de ez az Õ esetükben nem meglepõ. Ráadásnak felszólalt az örök kedvenc Illusions is, úgyhogy máris megbocsájtóbb hangulatban találtam magam. Nem VOLT hosszú koncert, mindössze 56 perc, azért hajszállal lehetett volna jobb is, de így is kijár egy hangos köszönöm a szervezõknek, hogy egyáltalán. Ráadásnak beígérték a záró Rap/Rock Superstar elõtt, hogy hamarosan újra eljönnek, új albummal, addig meg elõ lehet újra hámozni a régi kedvenceket, kezdve EZZEL .

Az este is tartogatott még finomságokat számunkra: kezdve a Barabás Lõrinc Eklektrickel (baba, mindenkinek ajánlom), Tigával (akit szerintem Naga vagy Kevin álmából felkelve is megpocsékol, még akkor is, ha közben be van kötve a szemük...), Senor Coconuttal,PUF-fal, Rewind-al. De szerintem senkinek nem lesz meglepõ, hogy az este legjobbja az õs-Soproni technoguru, Hot X volt számomra. Igaz, ezt már csak a sátram viszonylagos biztonságában élveztem, pedig lett volna igény egy kiadós megõrülésre – sajna ezt már a testem nem értékelte, így maradt a fekve rángatózás...

Péntech

Ettõl a naptól kezdve már néhányan képben lehetnek az átéltekrõl, hála a PartBlognak. Természetesen az még nem minden, csak a felszín karcolgatása – következzenek hát a bõvebb kifejtések.

Ahogy az a blogból már kiderült, az idõjárás egy csöppet megkergült erre a pár napra, az erõs napsütés majd' tornádó erejû széllel párosult, de hogy igazán szemléletes legyek, képzeljék el azt a képet, ahogyan baktatunk vissza a reggeli fürdõ-túráról, és elsõ pillantásunk egy, félig a levegõbe emelkedett sátorra vetül. Enyhe rettegés, folyamatos gyomorgörcs, hisz a puha talajba vert négy "jancsiszög" a mi otthonunkat sem tette túl stabillá – de hogy már most megnyugtassunk mindenkit, megúsztuk.

A napot (ahogy ez már kiderülhetett) a megszokott kávé-sorbanállás-jeges fürdõ kombóval kezdtük, majd város, és Kiss Ádám stand up comedy VOLT a sorrend. Néhány perc erejéig a kultúrának is adtunk egy pofont, hisz belehallgattunk Vámos Miklós elõadásába.  A zenei programokat számunkra a Takács Eszter és a Gumizsuzsi remekbe szabott fellépése nyitotta, röptében érintettüók a Depressziót, de kár az erre pazarolt idõért, majd végre, ismét megpillanthattuk az egyik honi kedvencet, a Quimby-t a Soproni Nagyszínpadon. Nem kell túláradóan írnom róluk, hisz mint Magyarország (egyik) legprofibb zenekarja, csak azt hozták, amit elvártunk. Igaz, Unom nem volt – de csak ennyi lehet a hiányérzet, és ez egy bármilyen koncert esetében már nagy szó. Bár megígértem, hogy messze elkerülöm Manu Chao fellépését, valahogy arrafelé ragadtam, és megéltem a VOLT egyik legpozitívabb csalódását. Igaz, nem lettek a kedvenceim továbbra se, de minden egyes lejátszott zeneszámból sütött, hogy szeretik, amit csinálnak, nem haknimûvészek, jöttek, láttak – gyõztek. Hiányoltunk is néhány Part vezéregyéniséget, hisz fõleg az Õ ízlésviláguknak, és mentalitásuknak VOLT való. Minden esetre jár az elégedett csettintés!

Az este eztán is szép dolgokkal kecsegtetett, de egyben kemény döntésekkel is: mi legyen? Nouvelle Vague, vagy Tosca? Végül úgy oldottam meg, hogy elõbbibe belepillantottam (számomra felejthetõ, sokaknak fenomenális), utóbbit végigroptam. A Tosca egyébként is megér egy misét. Azt régóta tudom, hogy Mr. Dorfmeister egy ideje buzgón mossa lefelé magáról a downtempo dj-hírnevet, és erõsen átevicként a techno-house világába. Ettõl függetlenül, ha már Tosca, gondoltam, egy gyors látogatást még engedéjez magának a lounge-világba – ez be is jött az elsõ 3-4 szám erejéig , aztán viszont beindult a daráló! Nem akarok önismétlõ lenni, fenomenális volt, slussz-passz. Szívem szerint el sem mentem volna onnan, de a Marky-õrület már kevésbé sajátom, így a Red Lounge felé orientáltam magam. Ahol... valami varázslat folytán, már Kevin pörgette a lemezeket. Hogy mi lett a Layo and Buschwacka fellépéssel, az egy jó kérdés, de azt megsúgom, Mr. AblakaDubra méltón kárpótolt az ángliusok hiányáért. Reggel fél hatig tartott a csapatás, de felõlem lehetett volna másnap estig is –  javított viszont a hangulatomon, hogy másnap az MR2-n újra élvezhettük Kevin játékát...

(Csak zárójelben említem meg, hogy a Himmel-menekülttábor erre az estére újabb tagot vett fel, hála hathatós közremûködésünknek. Tsaba kedvessége határtalan – ezt megerõsítheti Gergõ, a lelkes kalandféreg (mellékállásban veszedelmes Cápa), és a "legvállalhatatlanabb" -kac-kac- jóbarát, KZ is)

Szombat – záróest

Az utolsó napját a fesztiváloknak világ életemben utáltam. Meg kell(ene) találni a kényes egyensújt, hisz az uccsó alkalom, hogy hülyére tomboljuk magunkat, másrészrõl a hazaút áldatlanságát senki nem kívánja túlzottan. Ezeknek hála felemásra sikeredett a szombati nap.

Kezdtük egy jókora Sopron-felderítõsdivel, és meg kell állapítanunk, a várnegyed gyönyörû, de a tucatnyi borozó-kocsma-étterem egyikében igazán tarthatnának televíziót, hogy a hozzánk hasonlóan elveszett F1 rajongók kiélhessék perverz vágyaik. Valahol a tizedik sikertelen próbálkozás környékén jöttünk rá, épp ezekben a percekben késsük le Kõhalmi dumaszínházát, meg Réz András filmes elõadását. (Végül ez is jól jött ki, hisz legalább elõbbivel hazafelé együtt utaztunk egy darabig...) Autóverseny után ebéd, rohangálás a blogban említett összekötött emberek után – sikertelenül.

Délután Colorstar, majd egy bûnösen rossz 30Y, majd menekülés Frank Popp -ra. Igazi ígyenc a srác, kát, hogy egybeesett az URH-val, ami valamiért jobban vonzott. Igaz, kevesen VOLTunk így ezzel, de oda se neki. Nekünk tetszett profiktól igazi "underground" rockzenét hallani. Következett az Offspring , ami az én zenei mûveltségembõl jócskán kimaradt, így kevésbé vált bizsergõvé a talpam. Mindenesetre egy tõlem mûveltebb egyén véleménye szerint ennek köze sem volt a punk-rockhoz, a "srácok" kiöregedõnek, lustának, és totyakodónak tûntek. Mivel nem vagyok kompetens a megítélésében, nem fûznék hozzá többet, csak ennyit: ahhoz képest olyan tömeg gyûlt össze a Nagyszínpad elõtt, mintha ingyen autót osztottak volna, és olyan ugrálás VOLT, mintha legalább trambulinnal töltötték volna fel a színpad elõtti területet...

A Zagar már jobban hazai pálya, és állítom, az Underground Dívákkal szinesített produkció az est egyik legkiemelkedõbb momentumaként vonul be a VOLT történelembe. Közben gyors rohanás Rodney Hunter-re, ami viszont érthetetlenül gyengére sikeredett. Diszkóizé, és nem voltam egyedül, aki értetlenül vette az irányt inkább High Contrastra. Merthogy még mindíg megér egy misét a jó d’n’b – már amikor tényleg jó. Némi slágeren átvergõdve, és tizenévesek által összerugdosva jutottunk el a Future Sound of London Papua New Giunea High Contrast remixéig – és ez VOLT az a pont, ahol úgy gondoltuk, álomra hajtjuk buksinkat. Pedig Palotai apu állítólag olyat pakolt reggelig, hogy azóta is verjük a fejünket a falba a lustaságunk okán... Még Gergõ kollégával (alias Cápa), és a Mangalánnyal bedinnyéztünk (egy apró doboz 350 – de legalább VOLT), majd jól elaludtunk – nem is értük el a tervezett vonatot... Az ezt követõ vasárnapi össznépi hazaút-oboáról külön cikket is megérne írni, de már lábon kihordtam az ideget, így csak annyit tennék hozzá a dologhoz: a MÁV Monnyon le (igaz, Mangalány?)!

Összességében jó kis feszten vagyunk túl, a VOLT hozta magát, minden pörgõsségével. Persze VOLTak negatívumok is (zuhanyzók száma, pl), de ez minden fesztiválon megszokott – aki meg nincs erre felkészülve, áztassa magát otthon, és verje a fejét a falba, hogy lemarad egy ilyen buliról, ennyi miatt. Gratula a szervezõknek, köszönet ismét, és mivel háromszor már megVOLT, reméljük, jövõre, veletek, ugyanott!

Ui: A VOLT slágere: Tûzvééész pusztíííít Ausztriáááábaaaaaaaaaan @ Himmel Crew. Köszönjük.

(A fotókat a Himmel crew-ból KZ-nak köszönjük. További fotó-dokumentáció várható, amint a másik nem hivatalos fotósunk kiheverte a másnaposságát...)