Zene füleidnek - Portishead

Írta: Debreczeni kulturha László 2007. október 11. csütörtök, 13:49

Kérdezek: melyik az a zenekar, mely százezrek (milliók?) életét befojásolta így, vagy úgy? Kevés az információ? Adok még: Melyik az a csapat, mit a mára már leginkább csak szitokszóként használt triphop jelzõvel illetnek, mindössze két igazi nagylemezük jelent meg, és a ’97 óta születésben lévõ korongjuk a Guns ’n Roses híres Chinese Democracy címû albumával verseng a legtovább érlelõdõ hanglemez büszke címéért? Szabad a gazda? 

A melankólia mesterei '91-ben látták meg a napvilágot, na, nem mint személyek, hanem mint a Bristoltól 20 kilométerre fekvõ városkáról nevet kapó csudazenekar. Az, hogy a sajtótól távol tartották magukat, még nem volt elég ahhoz, hogy egész Európa, meg az amerikai kontinens javarésze a lábaik elé ne boruljon - pedig a Geoff Barrow és Beth Gibbons nevével fémjelzett páros erre vágyott a legkevésbé. De kanyarodjunk csak vissza gyorsan a kezdetekhez!

Hála Barrow hosszú stúdiós múltjának, adva volt egy ember, aki mindent magába szívott, amit a zenérõl általánosságban tudni érdemes. Persze ez önmagában még nem lett volna garancia a sikerre, ha több, mint ötven énekes elzavarása után nem fut össze Beth Gibbonssal. (A sztori érdekességét igazából az adja, hogy épp a bristoli munkanélküli hivatalban botlott belé - de hát nem is a Portishead lenne, ha nem lennének ilyen kecses nüanszok történetünkben...) Ezután Adrian Utleyvel közösen elkezdtek zenélgetni, Janis Joplin és Fletwood Mac interpretálásával ütötték el az idõt, közben persze nem feledkeztek meg saját muzsikák alkotásairól sem. És egyszer csak, a semmibõl, hála a leesett állal szóbeszédeket kreáló embereknek, szerzõdtette õket a brit GO! Kiadó. A történet pedig innentõl már sokaknak ismerõs lehet...

1994-ben, az ütõs Dave McDonalddal karöltve megszületett bemutatkozóalbumuk, a híres-hírhedt Dummy. Legnagyobb csodálkozásukra a rosszkedvet árasztó Sour Times (Nobody Loves Me) címû kislemezüket rongyosra játszották a rádiók az óceán mindkét partján. Mert aki hallotta, tudja, ez több, mint egy zene, ami a szívbe markol - végre valami, ami a tökéletesség határát súrolja. ’93-ban már külön klippet is készítettek a tagok ehhez a dalhoz, mely a To Kill a Dead Man címû szürrealista rövidfilmjükbõl is tartalmazott részleteket. Ezen albumból még a Glory Box nevû felvételük szerepelt kislemezen, szintén hatalmas sikerrel.

Csak a teljesség kedvéért jegyezném meg, a fent említett albumuk akkorát tarolt, mint depütáló lemezzel már nagyon-nagyon rég akárki is. ’95 szeptemberében elnyerte a Mercury Music Prize-t (itt olyan elõadókat "vertek meg", mint Tricky, az Oasis, PJ Harvey vagy a Blur...), a Mixmag-nél és a Melody Makernél az ’94-es év albuma lett a cucc.  Nem rossz, igaz?

Aztán következett három év süket csönd, "csak" a Dummy élvezete maradt a rajongóknak. Végül azért csak elérkezett a ’97-es esztendõ, és a várva párt új lemez, ami ugyanolyan lett, csak még olyanabb! A stílszerûen Portishead címre ketesztelt második lemez magasan vitt minden elvárást, sõt! Igaz, hogy elsõ hallásra nehezebben emészthetõnek tûnik, mint az elsõ lemez, de ahogy a kritika akkoriban vélekedett: "de ha aztán megszokod, nem lehet megunni". That’s correct! Ráadásnak olyan kortalan opuszokat tartalmaz a korong, mint az Only You vagy épp a közönségkedvenc All Mine. A búbánatos zene óriásai elõtt ismét leborult a rajongók, és kritikusok tömege, az i-re a pontot azonban a következõ évben, New Yorkban rögzített "Roseland NYC Live" koronggal tették fel. A Portishead zenéje talán méginkább kiteljesedett a szinfonikus zenekar aláfestésével, Beth elõadásáról pedig szerényen csak ennyit írtak akkoriban: "Mindenre képes egyedülálló hangjával: a magasba szárnyal és lebukik a mélybe, vádol és panaszkodik, kigúnyol és menedéket kér". Ámen!

Legutolsó nagylemezük óta kereken tíz esztendõ telt el, és sokan már kezdték feladni a reményt, lesz-e még az új korongból valaha is valami. Reménysugárként: nemrég arról cikkezett a média, hogy valahol eljátszottak egy dalt, ami teljesen új, és döbbenetesen jó. Ha azonban belegondolunk abba, hogy a Dummy-hoz képest is mekkora elõrelépést tettek meg a Portishead albumig három év alatt, mit tehetnek le az asztalra tíz (tizenegy? Tizenkettõ?) év után...

Végezetül pedig a személyes kedvencek, az igazán megrázón gyönyörû momentumai az emberi létezésnek: Roads , Sour Times , Humming , Wondering Stars és a Strangers - csak, hogy hûek legyünk a hagyományos Hornby-i Top Five felosztáshoz,a plusz egy (Undenied) pedig a finom ráadás. És persze reménykedjünk, mindez csupán ráhangolódás az új csemegékre...