Enya: félklasszikus, intellektuális lélekzene

Írta: Négyesi Gábor 2007. június 13. szerda, 13:30

El kell ismerni, hogy az írek tényleg nagyon értenek a zenéhez, nem véletlenül szerepel az ország címerében a hárfa. Az elmúlt néhány évtizedben a csodálatos dallamvilágú ír népzenén nevelkedett muzsikusok fontos szerepet játszottak a komolyzene és a könnyûzene közötti ûr betöltésében. A smaragd sziget ezen a meglehetõsen nehéz területen olyan mûvészeket adott a világnak, mint Clannad, Secret Garden, Moya Brennan, Meav és természetesen Enya. Az éteri Enya. Kétségtelenül õ az egyik legérdekesebb alakja korunk zenei világának. Gyönyörû, lágy, tiszta énekhangjával, egyedülálló vokál-technikájával, dalainak igényes hangszerelésével és szívhez szóló melódiáival olyan hatást képes kiváltani a hallgatóból, amilyet szinte egyetlen más könnyûzene sem: megnyugtat, feltölti a szívet érzelmekkel, helyére teszi az értékeket. De ki is áll valójában e varázslat mögött?

Eithne Ní Bhraonáin - mûvésznevén Enya - 1961-ben született egy észak-írországi faluban, Gweedore-ban, egy kilencgyermekes család hatodik gyermekeként. A család egyébként igazi zenész família. Enya egészen fiatalon zongorázni tanult és klasszikus zenével foglalkozott, majd 18 évesen a testvérei és unokatestvérei által alapított Clannad együttes tagja lett: énekhangjával, zongora- és szintetizátor-kísérettel erõsítette a csapatot. Két évvel késõbb azonban kilépett, hogy megvalósítsa saját zenei elképzeléseit. Ebben a döntésében csupán egyetlen ember támogatta, Nicky Ryan, aki korábban a Clannad producere volt. Dublinban kezdtek el dolgozni, meglehetõsen szegényes körülmények között. Elsõ megrendelésük a The Frog Prince címû film hanganyagának elkészítése volt, majd 1987-ben a BBC által forgatott The Celts címû dokumentum-sorozathoz írtak zenét, mely utóbbi a szakmabeliek és a közönség körében is komoly elismerést váltott ki, és rövid idõ alatt a modern kelta zene egyik alapvetõ alkotásává vált. Ekkor figyelt fel Enya-ra Rob Dickins, a Warner Music UK igazgatója, aki, látva tehetségét, minden anyagi támogatást megadott neki egy szóló album elkészítéséhez. Döntését sokan ellenezték a kiadónál, nem tulajdonítván piaci potenciált az ír énekesnõ zenéjének, de ezek a hangok gyorsan elhallgattak, amikor 1988 végén az új album és rajta az Orinoco Flow címû szám teljesen váratlanul hatalmas nemzetközi sikert aratott.

A Watermark békét, szelíd szenvedélyt, halk szomorúságot sugárzó világa hallgatók millióinak szívét hódította meg. Nem csak a listavezetõ dalt illeti elismerés, a kiadvány minden egyes száma remekmû, kezdve a címadó zongoraszonátától a Carmina Burana kórustételére emlékeztetõ Cursum Perficio-n keresztül a vihar szépségét és mozgalmasságát visszaadó Storms In Africa-ig. Talán nem olyan aprólékosan kidolgozott, mint a késõbbi albumok, de ettõl eltekintve teljes értékû alkotás, nagyszerûen bizonyítja, hogy Enya olyan madár, aki az elsõ szárnypróbálgatások után máris tökéletesen repül. A Watermark-ot a mûvésznõ még úgy írta meg, hogy a siker és a hírnév gyakorlatilag ismeretlen volt számára. Részben ennek köszönhetõ a késõbbi alkotásaitól való hangulati eltérés: egyrészt kicsit melankolikusabb, másrészt közvetlenebbül jelenik meg benne a zeneszerzõ személyisége.

Sokan úgy gondolták, hogy Enya csillaga sok más tehetséges emberéhez hasonlóan rövid életû lesz, és kezdeti tüneményes ragyogása után belevész a sötét ismeretlenbe. Az 1991-ben megjelent Shepherd Moons azonban tökéletesen megcáfolta ezt a vélekedést, sõt az album bizonyos szempontból még túl is szárnyalta elõdjét. Több mint tízmillió példányban kelt el, és kategóriájában minden elképzelhetõ díjat megnyert. Ez a leglágyabb zene még Enya világán belül is. A kórusok hangja szinte már sóhajtássá finomodik, a dalok érzelemvilágát túláradó szépség és légiesség jellemzi. Az énekszólamok sokkal nagyobb szerepet kaptak, mint az elõzõ albumon. A Marble Halls-ban az énekesnõ kedvenc operájából, a Michael William Balfe által írt The Bohemian Girl-bõl ad elõ egy részletet, a How Can I Keep From Singing-ben pedig egy tradicionális keresztény himnuszt hallhatunk tõle. A lemezrõl a legismertebb szám kétségtelenül a Carribbean Blue, melyet sokan az egyik legszebb keringõként tartanak számon.
 
Az 1995-ben kiadott The Memory Of Trees az emberi lét végsõ céljával és az ember-Isten kapcsolat kérdésével foglalkozik. Az album hangulata ennek megfelelõen helyenként misztikus, helyenként pedig himnikus. A hangszerelés ezen a lemezen a leggazdagabb, az énekszólamok pedig idõnként még a Shepherd Moons-on találhatóaknál is kidolgozottabbak: mély átéléssel közvetített melódiák (China Roses), csodálatos könnyedséggel énekelt szoprán szólamok (Pax Deorum), mesterien összekapcsolt vokálok (The Memory of Trees, La Sonadora) valamint az opera területén tett újabb kalandozás (Once You Had Gold) jellemzi. Figyelemre méltó dal a Hope Has a Place is, melynél szebben és találóbban nehéz lenne dalban kifejezni a szerelmes lélek érzéseit.

Az 1997-es Paint The Sky With Stars válogatás, mely két nagyszerû új dalt is tartalmaz, köztük a jól ismert Only If-et, bizonyos szempontból választóvonalat jelent a mûvésznõ munkásságában. Az elkövetkezõ két nagylemez, A Day Without Rain és az Amarantine ugyanis egy leheletnyivel közelebb került a könnyûzenéhez, mint a korábbi albumok: a hangszerelés némileg egyszerûsödött, a korábbi rejtélyes, nehezen megfejthetõ dalszövegeket pedig könnyen érthetõ gondolatok váltották fel. Úgy tûnik, Enya szerette volna, ha zenéje szélesebb körben válik ismertté, és ez kétségtelenül sikerült is neki. 2002-ben például meglehetõsen szerény marketing tevékenység mellett is õ adta el a legtöbb lemezt a világon. Ismertségét tovább növelte, hogy ugyanebben az évben közremûködött a Gyûrûk Ura film-trilógia megzenésítésében, melynek kapcsán a May It Be címû szerzeményét Oscar-díjra jelölték. A Day Without Rain uralkodó témája az ébredõ természet, a tavasz és a tiszta szerelem. Az Amarantine középpontjában az emberi kapcsolatok állnak, de koránt sem olyan idealisztikusan ábrázolva, mint ahogy azt Enya-tól megszoktuk. Ez utóbbi albumon - figyelmesen szemlélve - számos új elemet találhatunk, melyek a zenei kísérletezést, a zenei sokszínûséget hivatottak elõtérbe helyezni.

Enya egészen egyedülálló munkamódszere magyarázatot ad arra, miért telik el oly sok idõ az egyes kiadványok megjelenése között. Míg például a sokak által egyetlen komoly vetélytársának tartott Loreena McKennitt számos kiváló elõadó közremûködésével készíti lemezeit, addig Enya személyesen közvetíti zenéjének minden rezdülését, hogy azok pontosan az õ elképzelése szerint szólaljanak meg, és semmi se vesszen el annak varázsából. Õ komponálja a zenét, õ játszik minden hangszeren, és õ adja elõ az összes énekszólamot. Munkájában egyedül Nicky Ryan producer és a dalszövegeket író Roma Ryan - Nicky felesége - segíti. A zenéjében használt számtalan akusztikus hangszert, melyek közül kétségtelenül a zongora a legfontosabb, nagyon hatásosan egészíti ki szintetizátor segítségével megszólaltatott, saját fejlesztésû hangmintáival.

Ebbe az idõnként egyszerû, idõnként pedig szimfonikus bonyolultságú hangszeres kompozícióba szövi bele csodálatos, lágy énekhangját. Enya-t az egyik legszebb hangú énekesnõként tartják számon a könnyûzenei világban Lisa Gerrard-dal, Sarah Brightmann-nal, Tori Amos-sal, Kate Bush-sal és Sarah McLachlan-nal egyetemben. Elõadásaiban az alto regiszter elejétõl a szoprán C-ig mindent használ, ebbõl a középsõ két oktáv dominál. Sokszor napi 6-8 órát énekel a stúdióban, gyakorlatilag bármilyen énekdarabot elõ tud adni. Kompozícióinak jellemzõ eleme a templomi énekkórusok hangjára emlékeztetõ un. "ultivocal"hangzás -más néven "voice layering",- mely lényegében külön-külön elénekelt és rögzített énekszólamok egy idõben történõ megszólaltatása. A könnyûzenében már néhányan alkalmazták ezt a technikát (például a Queen a Bohemian Rhapsody címû számában vagy Karl Jenkins az Adiemus albumokon), de az igazi mestere kétségtelenül Enya. Egy-egy szám elkészítéséhez sokszor heteken keresztül énekli azt a több száz, hangzásában apró különbségeket hordozó énekszólamot, melyek együttesen megszólalva a kívánt zenei hatást adják. Ennyi szólamot átlátni bármelyik zeneszerzõnek becsületére válik, és mivel a megvalósítás is emberfeletti munkát igényel, ezért nem sokan próbálják meg utánozni õt.

Fontos megemlíteni, hogy a háttérben is kiváló szakemberek dolgoznak: a fényképek és az albummellékletek rendkívül igényes, profi munkák, a videoklipek pedig lélegzetelállítóan szépek, mesébe illõek. A marketing terén azonban nem követik azokat a stratégiákat, melyek a könnyû-zenében szinte nélkülözhetetlenek a sikerhez. A kedves, õszinte, ám rendkívül félénk énekesnõ sohasem ad koncertet, lemezeit nem reklámozza, nem mutatkozik nyilvánosan, ritkán ad interjút, és 20 év alatt alig árult el valamit önmagáról. Talán jobb is így. Aki nyitott erre a zenére, az így is találkozik vele elõbb vagy utóbb, aki pedig nem, annak hiába szólna nap mint nap a rádiókban.