Enya: Amarantine (lemezajánló)

Írta: Négyesi Gábor 2007. március 01. csütörtök, 00:00

2005 novemberében zenekedvelõk millióinak nagy örömére megjelent a várva várt hatodik Enya-album, az Amarantine. Az ír énekesnõ, aki az egyik legsikeresebb nõi elõadó a világon, ezúttal sem okozott csalódást rajongóinak, de a szakmabelieknek sem, akik egy Grammy-díjjal fejezték ki elismerésüket a 2007-es zenei gálán.

Az új album egyedi és szívhez szóló dallamokkal, igényes hangszereléssel, éteri énekszólamokkal méltó folytatása az eddigi életmûnek, a figyelmes hallgató azonban azonnal észreveheti, hogy a szerzõ sok tekintetben szakított az eddigi hagyományokkal. Ezúttal hiányoznak a gael és latin nyelvû dalok, helyettük a könnyûzenei életben nem kevésbé különlegesnek számító japán és loxian dalszövegeket hallhatunk. Eltérõen Enya összes eddigi albumától, az egyetlen szám mely az instrumentális kategóriába sorolható a Drifting. A dalok hangszerelésében viszont nagyobb szerepet kaptak a vonós hangszerek és a zongorajáték, ami klasszikus hangzást kölcsönöz a zenemûnek.

Bár az Amarantine és az If I could be where you are címû számokban azonnal felismerhetjük azt az édes melankóliát, amivel az ír énekesmadár belopta magát a szívünkbe, mégis joggal érezhetjük, hogy az új album egészében véve nem olyan könnyed és álmodozó, mint elõdei voltak, idõnként egészen realista hangvétel jellemzi.

Folytatódik a tendencia: a dalok egyre inkább emberi érzésekrõl szólnak, a mondavilágból vett motívumok és a természeti szépségek már csak egy-egy dal erejéig kapnak kizárólagos szerepet, s ki tudja, talán még ezeknek is van egy rejtett, emberi kapcsolatokról szóló üzenete. A kifejezés idõnként gyermeki egyszerûséggel (Amarantine), idõnként pedig elvont költõi képekkel (Water shows the hidden heart) történik.

Az albumon megtalálhatók olyan klasszikusnak számító dalok, mint a gazdag hangszereléssel és „multivocal” elemekkel kombinált, himnikus hangvételû Long long journey és az Amid the falling snow. Az It is in the rain és a Someone said goodbye azonban már nem feleltethetõ meg egyetlen korábbi Enya-dalnak sem. A szóló részekben az énekesnõ hangja oly mértékben elõtérbe kerül, és még a hanghordozása is annyira újszerû, hogy az elsõ hangok alapján még nem vagyunk biztosak abban, hogy valóban õt halljuk énekelni. E két szám gerincét is a zongoraszólam adja, de ezúttal nincs a többi hangszeres- és énekszólam hangfüggönye mögé bújtatva, és Enya-tól egészen szokatlan, szabadon szárnyaló játékstílus jellemzi.

Az album az Enya-kórus éteri „hah”-jával indul, majd a Less than a pearl címû számban egészen leegyszerûsített hangszerelés mellett, melyet a végén még orgonaszólam is kiegészít, egyfajta ízelítõt kaphatunk az „Enya trademark”-nak számító „multivocal” hangzásból. S hogy legyen egy kis idõnk feldolgozni a minket elárasztó hangzuhatag varázsát, a hirtelen befejezést még hosszú másodpercekig követik a visszhangzó hangfoszlányok, melyek fokozatosan merülnek bele az ünnepélyes csendbe.

Az If I could be where you are egy csodálatosan szép szerelmes dal, mely könnyen nyerhet tágabb értelmezést a hallgatónál. Mi az igazi szerelem? Két lélek természetfölötti kapcsolata. Enya olyan megrendítõ átéléssel közvetíti ezt a mély és tiszta érzést, mely egy törékeny, gyenge nõt a legnagyobb akadályokkal szemben is szíve választottjához hajt, hogy a dal végére legtöbbünk szemében könnycseppek csillognak.

Aztán egy már-már túlságosan is hirtelen váltás: a The river sings szitárral és basszusdobbal indít, majd Enya törzsi indulóra emlékeztetõ stílusban kezd el énekelni, tõle szokatlanul éles hangsúlyozással, erõteljes zongorajátékkal, melyet csak a refrének hátterében felcsendülõ „multivocal” hangzás lágyít némileg. Az eredmény egy kétségtelenül misztikus és eredeti dal.

A Sumiregusa, melyet külön felkérésre komponált az ír énekesnõ, szintén sok meglepetést tartogat. Enya ezúttal japánul énekel, és maga a zene is tökéletes megtestesítõje a klasszikus japán zenei világnak. Ennek megfelelõen olyan hangszerek kerültek bevetésre, mint a taiko-dob, a dora és a shinobue, de az ének-elõadás is teljes mértékben a távol-keleti hangulathoz lett igazítva. Az átvezetõ szakaszban például mintha pillangók repkednének körülöttünk, ahogy Enya egy eddig még nem hallott módon használja éteri hangját egy varázslatos hanghatás elérésére.

Az album befejezõ dala (Water shows the hidden heart) minden szempontból igazi remekmû, egy hangot sem lehet hozzátenni vagy elvenni belõle. Klasszikus stílusvilág, mesteri kompozíció. Enya olyan ének-elõadást mutat be, mely egy gyakorlott opera-énekesnõnek is becsületére válna. A dal témájának is érdemes fokozott figyelmet szentelni: az angol fordítás értelmezésével, a dalszöveg üzenetének megfejtésével napokat el lehet tölteni.

Összességében véve az Amarantine az eddigi legtöbb újítást, zenei kísérletet tartalmazó Enya-album. Míg a korábbi zenemûvek kivétel nélkül egyetlen központi téma köré szervezõdtek, és mindegyik dal az album elválaszthatatlan része volt, addig az Amarantine-ban inkább a zenei sokszínûség és innováció került elõtérbe, a dalok között nincs olyan szoros összefonódás. Az énekszólamok sohasem voltak még ennyire kidolgozottak, ennyire precízen kontrolláltak. Az album tökéletes bizonyítéka Enya páratlan zeneszerzõi és elõadói tehetségének, egyúttal annak, hogy az ír énekesnõ annyi nagyszerû album után is képes új zenei értéket teremteni mind dallamvilág, mind hangszerelés, mind ének-elõadásmód tekintetében.

(Ennek az írásnak az elõzménye: neuro: Review - Enya: Amarantine Továbbra is szívesen közzéteszünk olyan írásokat (is), melyek a megjelent cikkektõl eltérõ véleményeket fogalmaznak meg. - szerk.)

 

< Előző		Következő >