Sabala, dömdödöm és Zzzziget látástól mikulásig – 2009.

Írta: Debreczeni kulturha László 2009. augusztus 18. kedd, 00:00

Egyszer régen egy vájtfülű zenebuzi barátom azt találta mondani nekem, a Sziget ugyanazért a legrosszabb, amiért a legjobb. „Tudod, Lackó - mondta -, kimész, eltervezed percre pontosan, hogy mit kell megnézned, mert kihagyhatatlan, a térképen emlékezetből bejelölöd a mobilbudikat, hogy ezzel is időt takaríts meg, meg persze a legjobb kocsmákat is, hogy legyen, ami hajt. Aztán kiérsz, előbb lespriccelnek vízipisztollyal, aztán megismered életed szerelmét, öt perc múlva meg kiveri a fejedből egy nagy csöcsű bombázó, aki még csak nem is szőke. Eddigre lemaradtál egy koncertről, amit gondosan aláhúztál, erre fel a bánatod sörbe fojtod, majd pálinkába, és persze, hogy a Nagyszínpadhoz menet már kettőt látsz a világból. Hogy milyen zene megy, már fel se fogod, mert egy sátornak dőlve józanodsz, vagy bratyizol vadidegenekkel. Ezek elrángatnak valahova a susnyásba, ahol találtok egy pici színpadot, ahol a zene elfeledteti veled a mainstream zenekarokat, amit gondosan bejelölgettél, és reggelig ott pörögsz. Aztán bemész a melóba másnap, büdösen, fáradtan, és mikor kérdezik a munkatársak, milyen volt, mit láttál, csak a tegnap ismételgetett mantrádat hajtod: Nem tudom, mi ez, de jó nagyon!”

Megjegyzem, a mostani Sziget után bőven átérzem, amit annó mondott.

Persze annyiban különbözök Edétől (igen, Ede a vájtfülű fesztivál-filozófus), hogy én egyik „másnapon” sem tántorogtam be a melóba, maximum döbbenten kerestem a sátramat, ami (érdekes mód) a helyváltoztatás különös képességével volt megáldva – illetve, véltem felruházni, mert elégséges mennyiségű koffein szervezetbe juttatása után mindig ott találtam, ahol lennie kellett.

Kezdem egy Fekete Levessel, amiért tessék egészségesen lehurrogni: ami tavaly a mínusz-kombót jelentette (Magyar Dal Napja, kápis?), az idén „csak” egy Tankcsapda 20 éves jubileumi koncertet jelentett, és persze élek a gyanúperrel, miszerint csak én vagyok ízlésileg gyengén bútorozott darab, de Presseréket összevetve Lukácsékkal finoman éles a minőségbeli kontraszt. Különösen, ha hozzá vesszük, hogy a bemelegítéshez meghívott Skafunderz-Black Out-Kowa triász közül a (egyébként szintén debreceni) Skafunderz jelentette a felüdülést, már értik néhányan, mire gondolok. Persze a koncert maga egyik sem volt rossz, sőt, elnézve a felvonult rajongókat (köztük néhány, a mai fiatalokra fitymálóan tekintő ős-rockkerrel, akik vélhetően még kezdő zenekar kora óta nyomulnak a Tankokkal...), érthető volt a nagy felbuzdulás. Ültek a fiúk ölében a lányok (bár inkább a nyakukban), mert bár máshogy is elfértek volna, azért ez így még hathatósabbnak volt mondható. Nem akarok tiszteletkörökbe bocsátkozni, hisz volt néhány olyan klasszikus, amire én is hülye mosollyal a képemen emlékeztem, de meg kell vallanom, nem az én világom. Elhangoztak a „kötelező darabok”, meg néhány igazán régi klasszikus, de túlcsordult az új anyagok tömegtermeltsége. Nyakamba is vettem a lábam a fő koncert kétharmadánál, szemrevételezni a felhozatalt. Elnéztem az esti repülővel/vonattal/űrhajóval befutó, fél otthonukat magukkal cipelő külföldieket, és egyből átjárt a multikulturális életöröm. Népesült befelé szépen az Óbudai-sziget, és elégedetten konstatáltam: ez még csak a biztató kezdet, a java, amiért Sziget  Sziget, még most következik...

Reggel zombiba fulladó tekintettel, kávévágytól hajtva találkoztam az első delikvensekkel, akik miatt igazoltnak tartottam (és tartom máig) az „Elmentek otthonról, vagy elmentek otthonról” szlogent:

A sokkhatás után (jelzem, ez még a nulladik nap, és a megérkezés hatása!)  a már nagyjából-egészéből álló sátorvárosba vetettem magam, régi ismerősként köszöntve nem egy „hagyományos” fest-portékát (lásd még: felesleges mütyüröket) árusító arcot, vágyakozva kerestem a katalán szoborparkot (csipásan ködös tekintetemmel ekkor még nem leltem, de később...), és örömmel találtam rá később  a Berlini Fal lebontásának emlékére felállított Arcadom-falra, amit figyelgetve, egész héten bőszen kihasználtak a Szigetelők (Respect az ötletért!). Nem lehetett nem észrevenni, hogy idén mennyire átrendeződik a Sziget felosztása. Áthelyezve a metal zóna (MTV Headbangers Ball - Rock Színpad) , összevonva az A38 és a Wan2 sátra, de cserébe akkora, hogy nyugodtan meg lehetett őrülni Trickyre...

Aztán végre-valahára eljött a délután. Nem állítom, hogy nem tudtam mit kezdeni magammal, de egyrészt a baljósan gyülekező esőfelhők, másrészt az aznapra meghirdetett töméntelen kiváló zenész izgatta fel a fantáziámat. Történt ugyanis, hogy erre a napra a rasszizmus elleni összefogás szellemében készültek a szervezők, a zenei paletta is e remek gondolat jegyében lett összeállítva, olyanokkal a színpadon, mint az Irie Maffia, a méltán nagy múltú Anima Sound System, Kaukázus, Quimby, PASO, Beatrice, a KFT... Persze az igazi nekibuzdulás a Németh Jucival tuningolt Kispál és a Borz fellépéskor vette kezdetét, és nem is lanyhult a hangulat a már korábban visszasírt Presserig, ki Ruzsa Magdival énekelt duettet (Ezen a ponton meg kell említeni Geszti és Novák vicces performanszát, Lovasi szövegnehézségét/pontatlanságát, és egy kis hangkimaradást...). Ezzel érkeztünk el a szüleim valaha volt kedvenceihez, hosszú idő után a színpadon láthattuk az LGT-t! Interurbán közvetítve az Ősök majd' megkönnyezték a 'Neked írom a dalt' hangjait, A 'Ringasd el magad'-nál már halk sikkanásokat véltem felfedezni a vonal túlvégén (a közönségből pedig boldog rivallásokat), a 'Miénk itt a tér' Rúzsa Magdival és Falusi Mariannal pedig már felejthetetlennek bizonyult. A vége felé a Charlie-blokk alatt még az iménti élményözönt pihentem, de a ráadásban újra illett rázendíteni, hisz 'Mindannyian együtt vagyunk'!

Viszont kisebb csalódásként éltem meg a Love Music Hate Racism Allstars Special koncertjét, pedig a brit muzsikusokból ehte erre az alkalomra verbuválódott, különlegességekkel készülő  banda nem volt gyenge, csupán az átélt dallamok agyonnyomtak mindent. Van ez így.

Első

Mint mindig, most is károgok: ez az első alkalom, hogy úgy telik el egy hét, hogy a Nagyszínpadon nem kapott helyet egyetlen hazai zenekar sem – igaz, idén az mr2 Színpad volt hivatott betölteni az így keletkezett űrt, de valahogy úgy érzem, nem teljesen ugyanaz. No, de ha így alakult, kaptam a nyakamba erre a napra egy Nouvelle vague - Ska-P - Kispál és a Borz - Oi Va Voi - Calexico - José Padilla kombót, amiből (a bevezetőben említettek szerint, természetesen) a legjobban várt José Padilla maradt ki. De haladjunk sorrendben: A felsorolásban (és időrendileg is) első francia zenekar hozta a szokásos lágy, bossa novás-new waves hangzásvilágát, és persze a szokásos minőséget. A spanyol Ska-P kis túlzással szétverte a Nagyszínpadot, de az első sorokban biztos tömegpusztítást okoztak viharos műsorukkal – mely talán kissé túl viharosra is sikeredett, ezért menekülőre is fogtam (persze mindezt vadul rugózva a zene ritmusára), noha a szünetekben tartott liberális észosztást vidáman bólogatva, egyetértve hallgattam. Hála a nagy rohanásnak, épp elértem az Oi Va Voi csodás koncertjét a Világzenein. Ha valakinek be kellene mutatni a nem mellesleg magyar népdalokat is promótáló (A csitári hegyek alatt, a példa kedvéért) zenekart, csak a sikert sikerre halmozó, az éteri, és persze a yiddis szó vetül előre önkéntelenül.  A naplementébe hajló egy órányi tökéletességért köszönettel tartozik az az uszkve 10000 hallgató, aki jelen volt... Rövid csellengés után átnéztem a „hazai” pályára, ahol épp Lovasiék kezdtek lágynak csak csökevényes hallással nevezhető ritmusokba, elővezetve sok-sok klasszikust, az 'Emese, Emese' rigmust hirdető tizenéveseket pedig lazán képen röhögve. Így kell ezt, és kicsit olyanok voltak, mint mikor tíz-tizenkét éve (vagy több?) először hallottam őket. Ekkor jutottam odáig, hogy ellapozzak a Party Aréna programjáig, és a sikítófrász kerülgetett, mikor rájöttem, lemaradtam a jó José fellépéséről – fejemet a közeli Toi-Toiba verve nem egy vidám pillanatot okoztam az arra járóknak. A sokkot kipihenve (3 pálinka) elbandukoltam az említett „homályzónába”, de a kivetítőn megjelenített fellépőnevet a vadul szeletelő tömegen át nem volt ingerenciám kivenni (gyanítom, Paul Rogers lehetett), minden esetre jót tett a zaklatott lelkemnek. A régi jó ismerős Medúzába (mely ezúttal a 2010 Pécs nevet is magáénak tudhatta) már csak levezetni mentem, hisz kellett az erő a továbbiakra is...

Kettő

A „második” nap java része a Sziget egyik legizgalmasabb, legvadítóbb és legkülönlegesebb előadójára való testi és lelki felkészülés jegyében telt: hiába a Die Toten Hosen vadító ős-punkja, hiába a tömegnyomorral kecsegtető (és ráadásnak DJ settbe oltott) Fatboy Slim „koncert”, hiába Kiss Tibi zseniális, ám néha mára unalomig kiismert Quimbyje, a koronát a napra a Massive Attack ex-frontembere tette fel.

Valahol egyszer régen olyat olvastam: Tricky (ha olyanja van) szétrombolja a testedet, elpusztítja a lelkedet, és ha mindezzel végzett, élveteg tekintettel vizeli le a sírodat. Találó jellemzés, hisz az ex-trip hop nagyágyú olyan magasságokba (mélységekbe) tornázta fel (le?) zenéjét, hogy egy átlag pszihopata lelkivilága és egy hentes-mészáros gyomra kell a maradéktalan élvezetéhez. Mindezek ellenére (vagy épp e miatt?) mindmáig az 'Angels with dirty faces'-t tartom minden idők leghátborzongatóbb albumának (orrhosszal előzve a Future Sound Of London Dead Cities-ét), és én, amit vártam ettől a koncerttől, maradéktalanul megkaptam. Egyrészt a koncert előrehaladtával távozó, értetlenkedő tekintetű átlagembereket, a fanatikusokat, az átszellemülteket, mindent, ami Tricky egy jobb napján lenyomhat a torkunkon. Zaj és robothangok, metál-felhangok, és összetörtség – meg egy pár percnyi etalon, mikor is a 'szekusok' értetlenkedő tekintetének kereszttüzében tucatnyi zeneélvezőt rángatott fel a színpadra egy kis közös őrjöngés erejéig. Teszem hozzá, a koncsertó félidejében! Kívánni valót csak a hangosítás hagyott maga után, ha az is tökéletes lett volna, aláhúzva jelenteném ki, ez volt a 2009-es Sziget legjobb koncertje.

Távirati stílusban a többi meglátogatott koncertről: Mr. Big Beat dj settel érkezett, érdekes mód azonban 5 percen belül veszett rongyrázás kezdődött, nem úgy, mint anno Panjabi MC emlékezetes fellépésekor. Érintőre vettem a Quimby-t is, jó is volt, örültem is, hogy láttam/hallottam (néhány ismerősöm másnapi beszámolója alapján erre a koncertre illett az „Örömzene” kifejezés igazán.).  A Medúzában pedig újfent remek hangulat uralkodott, lassan a régi Cinetripes pillanatokra emlékeztet az egekig robbanó hangulat. El kellene gondolkodni a helyszín bővítésén, mert az egyetlen zavaró tényező az esztelen csápolásban nem más, mint az arcodba csápoló összeszorult tömeg (melynek hatására az intim közelség, mint olyan, új fogalmat nyert a szótáramban). És, hogy egy huszáros vágással rátérjek a nap (második) legjobb koncertjére, ami nem mellesleg időrendileg az első volt, meg kell említenem a hazánkban már többször fellépő (naná, persze, hogy az A38-on, hol máshol?) Blasted Mechanism-ot, mert igazán remekbe szabott zenét tártak a nagyérdemű felé, ráadásnak a megjelenésük is teljesen extrém módon hatott. A Bionicle játékfigurákra emlékeztető space-hippie banda azonban nem csak látványban, de zeneileg is maradandót alkotott, még akkor is, ha a kedvenc 'Grab a song' idén kimaradt a repertoárból...

Pén-tech (Másnap, avagy sikítófrász újratöltve)

Lelövök egy poént, a műértők pedig elkezdhetik szidni a legváltozatosabb felmenőimet: Nem, nem mentem el a Primal Scream előre dicsért koncertjére, de erről a fejfájásom (lásd még Medúza, sör-pálinka kombó, természetesen szigorúan Tricky egészségére) kisebb mértékben, nagyobb mértékben pedig a sajnos tényleg kihagyhatatlan francia Birdy Nam Nam tehet. A srácok egyrészt nem a hagyományos lemezlovas vonulatból valók, nem kevergetnek klubokban, csak koncerteken, fesztiválokon öregbítik a bakelit hírnevét, másrészt nem épp szokványos, hogy négyen állnak a pult mögött, és csak saját szerzeményeket pakolnak. Stílus adta skatulyát nehéz húzni rájuk, leginkább a 'old school' hangzást kedvelik, de ez mit sem csorbít naprakész muzsikájukon. Épp sikerült átverekednem magam a Sziget másik végére, ahol a méltán kedvelt Kerekes nyújtott kiváló talp alá valót a Amfiteátrum-Pécs2010 Színpadon – nem mellesleg, fellépésüket egy olyan Faithless betéttel zárva (Insomnia), hogy (képletesen) lefostam a bokám.

Esett erre a napra egy Prodigy  és egy Pendulum is, de őket sikerült elég nagy ívben elkerülni ahhoz, hogy csak beszámolóból ismerjem meg az eseményeket (A Pendulum szakavatott ismerősöm állítása szerint retek gyenge volt, a Prodigy pedig a vállalhatóság határán egyensúlyozott, de már sose lesznek fiatalabbak.)

Viszont nagy örömömre sikerült elérni Amadou & Mariam fellépését a Világzenein, mely ugyan nem volt fergetegesnek nevezhető, de igen kellemesnek, hangulatosnak igen. Tegyük hozzá gyorsan, a Bamakói vakok intézetéből induló zenekar sajnálatos fogyatékossága ellenére igazi zsenije műfajának, nem hiába járták be Afrika minden szegletét, varázsolták el Párizst, majd kisvártatva egész Európát.

Hasonlóan izgatottan vártam Grooverider Party Arénás settjét, hisz a mellett, hogy a monda szerint Fabióval ők „találták ki” a drum and bass-t, máig elég jó dolgok jelennek meg a kezei alól. Sajna azonban a hangosítás kritikán alulira sikeredett, a feszes sub-basszusok torzan törtek elő, az MC pedig csak tovább rontotta az összképet – bár ha ezt a settet valami noname DJ prezentálja, valószínűleg tátva marad a legtöbb száj. Ezzel azonban annyi a gond, ha túl magasan van a léc, igazán könnyű leverni azt...

Négyelés

Szombatra olyan iszonyatos embertömeg lepte el a Szigetet, amit évtizedes jelenlétem alatt még nem tapasztaltam. Bár hivatalos adataim még nincsenek, de gyanús, hogy rekorddöntögetés zajlott épp. Nem, mintha a péntek kisebb tömeget hordozott volna, de ugyebár ekkor felelősen elkerültem a legnagyobb megmozdulásokat.

Mégsem a tömegről marad emlékezetes ez a nap, sokkal inkább az egyedülálló 'La fura dels baus' előadásról, mely élmény máig borzongat. Az egyedülálló látványszínház Szigetes 'fellépése' nem csak a néző szempontjából volt kiemelkedő, de a jól megkomponált produkcióban (ahogy ez egy ilyen fesztiválon talán dukál is) résztvevői szerepet kaptak a nézők is, nem is egy alkalommal. Részesedtünk, beolvadtunk, együtt táncoltunk, sikítottunk, és őrjöngtünk, ázva a kilocsolt vízben, mégis mosolyogva. A repülő kerék, a torony, a helyszín – mind-mind örökké emlékezetessé tette a katalán utcaszínház első magyarországi fellépését. Köszönet érte!

A szombatból egyébként leginkább a Placebo koncertje maradt meg, ami ugyan nem volt annyira jó, mint a két évvel korábbi, de megérte minden perc, amit ott töltöttem. Igaz, leginkább a sláger(gyanús) szerzeményeket adták elő megspékelve az új album legjavával, de néhány kevésbé „kommersz” darab is befért a repertoárba.  Ezen kívül az egyik legjobb techno sett, melyet Dork prezentált a (hol máshol?) Medúzában. Klasszikus darabok pörögtek a korai estében, és a szám talán nem nyúlhatott volna nagyobb vigyorra ennél.

Az ötödik elem

Valahol a végkimerülés határán álltam vasárnapra, de a Sziget LEG-je azonnal felturbózott. Ki csodálkozik, ha a Party Arénás Coldcut fellépést terjesztem elő a a fent nevezett jelzőre? A Coldcut mára már történelmi jelentőségű az elektronikus zenében, mindig iránymutató, korszakalkotó, és mondanivalóval teli. Nem volt ez máshogy most sem, zenéjük vérprofi, az ehhez illeszkedő vetítés döbbenetesen elgondolkodtató, a vonósok pedig már csak finom hab voltak ennek a tökéletes zene-tortának a tetején.

Mindezek fényében csak a szemöldököm tudtam ráncolni a hadseregnyi népet a Nagyszínpad elé szólító Offspring populár-punkján, viszont az sajnálható volt, hogy ilyen rövid ideig tartott.

El kell azt is árulnom, ha nem lett volna a vasárnapi Coldcut, és előtte Tricky, a pálmát tutira Squarepusher végtelenül katatónikus, diszharmónikus koncertje viszi – így azonban, marad a dobogó...

Mitől Sziget a Sziget?

Persze az eddig vázolt koncertek csak a jéghegy csúcsa. Nem szabad kihagyni a rengeteg művészeti programot az Octopusnál, a Játszóteret, a rengeteg kis színpadot, ahová a legtöbben el sem jutnak. Vagy az idei egyik legpozitívabb csalódásomat, a MokkaCukkát, ahol eddig rendre a kommersz volt az úr, de idén nem találhattunk ideálisabb helyszínt egy kis hajnali/reggeli/délelőtti elektronika-őrületre. Vagy a vásári kavalkádot, ami kimeríti a pocsék áruk fórumának fogalmát, át a másik végletig?

Egy dolog viszont hiányzott: Hol maradt Hans???