Dargay Lajos „Távolságok” című kiállítása a Dobó Bástyában

Írta: kuznyecov 2011. október 12. szerda, 23:27

„A művész fogalmakra redukál, vagy fogalmakat alkot és formát teremt hozzá.” – Ez a mondat fogadott a kiállítás bejáratánál, és bizony megtette a hatását, már alkotásainak megtekintését is megelőzve. Dargay Lajos ars poeticájából kiemelhető a teljes konstruktivista-szuprematista-kinetikus művészeti irányvonal lényege: redukálás.

S hogy a redukálásnak mért is van fontos szerepe a művészettörténetben? Mindazon anyagi és szellemi javak újragondolását jelenti, amelyet eddig civilizációnk teremtett, hiszen azt már a nagy szimbolisták is érezték, még a XIX. század végén, hogy valami nagyon nincs rendben a glóbuszon. Azaz a világ az addig ismerttől gyökeresen megváltozott, s az új körülményekhez, a lehető legemberibb, legpraktikusabb módon talán a konstruktivizmus, a szuprematizmus és a Bauhaus próbált alkalmazkodni. Amikor Malevics bemutatta Szovjet-Oroszországban a „Fehér négyzet fehér alapon” című művét, véleményem szerint új időszámítás vette kezdetét a művészettörténetben. A későbbi korok neoavantgárdja, a kinetikus művészet létének a jogosultsága ezt bizonyítja. Ahogy Beke László művészettörténész is a megnyitó beszédében utalást tett rá, a XX. századi technológiák őrült ütemben való fejlődését követnie kellett valahogy a kortárs művészetnek is. Sokszor sikerült meg is előznie talán korát, pl. ha a liége-i kinetikus toronyra gondolunk.

Itt jön számításba (szó szerint) a kinetikus művészet, a geometria, a tervezés, a több dimenzióban való gondolkodás. Korunk embere ugyanis nem elégszik meg egy festői tájképpel, a művészetnek életszagúnak kell lennie. Marinetti 1911-es futurista kiáltványától kezdve a művészet egyben már elválaszthatatlan az ideológiáktól, és aktív társadalomformáló jelenséggé válik. Innentől kezdve mindig azok jártak elől, akik megértették: annak a fajta fogalomalkotásnak az eredménye amelyről Dargay Lajos is üzen, velünk kell, hogy éljen. A kinetikus művészet a maga nemében egyfajta apró technikai csoda is. Nem csak elgondolkodtató, hanem látványos, dinamikus és lehetőségei végtelenek. Dargay alkotásai hűen megtartják emellett a „klasszikus” avantgárd hagyományait is, a De Stijl csoport puritánságától kezdve a ’60-as évek Op Art-jának dimenziós játékáig. A festményei sem egyszerű festmények, inkább úgy jellemezném, hogy még a keretük és borításuk is szervesen része az alkotásoknak, egyfajta geometrikus montázs irányba mutat az összes kiállított kép.

Beke László művészettörténész, még Kassákot is szóba hozta az eseményen, habár ha összemérjük a két művész felfogását, véleményem szerint szembetűnő különbségeket találunk egy Dargay mű és egy Kassák képarchitektúra között. A híres aktivista esztéta-költő ugyanis valamikor a bécsi emigráció idején így magyarázta a művészet célját: „Rombolnunk kell, hogy építhessünk, építenünk kell, hogy győzhessünk”. Itt azonban szó sincs rombolásról: Dargay Lajos műveiről lesül, hogy építeni, építeni és építeni akar. Nem foglalkozik a rombolással, hiszen azt már bőven megtették előtte rengetegen. A szimmetrikus, tükrözéses technikával is úgy játszik képein, mintha az a legtermészetesebb dolog lenne a mindennapjainkban.

Összességében nagy művészeti értékkel bír, és sok elgondolkodtató üzenetet hordoz Dargay most kiállított anyaga. Nekem, mint a kispolgári sörkultúra egy szórakozott dadadaistájának, kötelező program, és bátran ajánlhatom minden modernizmust kedvelőnek. Csak egy valamit hiányoltam: a Csebokszári lakótelep kinetikus tornyából legalább egy régi égősort még kiállíthattak volna.