Velencei Biennále

Írta: Sülyi Diána 2011. szeptember 14. szerda, 22:11

Augusztusban Velencében jártam, ahol megnéztem az ötvennegyedik Biennálét. A világ legnagyobb nemzetközi kortárs művészeti szemléjét 1895 óta kétévente rendezik meg. A kiállítások Velence egész  területén megtalálhatóak és a világ minden tájáról érkező vegyes korosztályú művészek állítanak itt ki. Idén nyolcvanhárom művésznek adott helyet a város, a kiállítások szinte bejárhatatlanok hiszen a két fő helyszín, a Giardini és az Arsenal mellett számos kisebb helyszín is található. Turistaként pedig pláne nehéz az összes kiállítási helyszínre eljutni, hiszen csak három napot szántam a kiállításokra: egy-egy napot a két fő helyszínre, a harmadik nap pedig, amit még megtudtam, megnéztem.

Első nap a Giardini területét fedeztem fel, itt pavilonokban találhatjuk meg 28 ország kiállítását. Ausztrália, Ausztria, Belgium, Brazília, Kanada, Egyiptom, Franciaország, Németország, Japán, Görögország, Izrael, Finnország, Svédország, Korea, Románia, Oroszország, Szerbia, Spanyolország, Magyarország, Uruguay, Venezuela, Nagy-Britannia, Szlovákia, Amerikai Egyesült Államok, Hollandia, Lengyelország, Csehország, Svájc és a házigazda Velence kapott itt helyet.  A pavilonokban vegyesen voltak installációk, festmények és videóinstallációk, de megjelent a performance műfaj is egy-két alkotásban.

Legelőször hazánk kiállítóját, Németh Hajnalt kell megemlítenem, aki egy videóinstallációval debütált. Magyarországon ezt a alkotást már megtekinthettük korábban a Kiscelli Múzeumban. Az installációban híres operaénekesek párbeszéd formájában dolgozzák fel a közlekedési balesetek előtti, utáni állapotokat, akár egy áriában elmondva. A kiállítási térbe belépve egy pirosan megvilágított szobába jutunk, ahol egy totálkárosan összetört autó látható, azután pedig meghallgathatjuk a videó segítségével bemutatott történetet.

Hozzá kell tennem hogy ebbe a pár napba amíg kint voltunk, a videókat nem tudtuk végig nézni. Nem ildomos kiemelni ilyenkor senkit, de azt hiszem egy-két alkotót muszáj. Maurizio Cattelan neve ismerős lehet a témában járatos személyeknek. Idén sem csalódhatunk benne. Ő, több művésszel együtt a központban (és nem a pavilonokban) állíthatott ki. Maurizio Cattelan műve végigkísér minket az épületen, mégis elsuhannunk mellette, hiszen szinte élőnek tekintjük. 200 kitömött galamb látható az épület tetőgerendázatán, a földön pedig hamis galamb ürülék. (Hova is tűntek a galambok Velence főteréről?)

Kanada gyönyörű és megérintő képekkel jelentkezett, Anglia egy terror házat rendezett be, hangulata fullasztó, nyomasztó. Számomra, és csakis számomra a német pavilon sikerült a legjobbra. Az alkotó Christoph Schlingensief meghalt mielőtt még elkészült volna alkotása, ezért felesége és gyerekei próbálták azt befejezni. A mű koncepciója a művészé, ám minden kicsit át lett alakítva életműszerűvé: megjelenik benne betegsége, amit már családja szőtt bele. Japán egy gyönyörű egésztermes videóval kedveskedett a látogatóknak, Korea tükörmonitoros vetítéssel kápráztatott el bennünket, és végül Amerika beleszőtte előadásába a performance műfajt is, melyben sportolók edzettek különböző pontokon.

A következő napban az Arsenale helyszínére érkeztem meg, a terület elragadó, hatalmas hajógyári épületek, amik magukban rejtenek installálható és kiállítható lehetőséget. Itt nincsenek a helyszínek pavilonra bontva, egymás után következnek az alkotások, a varázslatos terekben.

Azért innen az Arsenaléból is kiemelnék néhány nagyszerű alkotást. Urs Fischer alkotása azt hiszem igen kiemelkedő, amikor belépünk a terembe szobrokat látunk, egyszerű szobrokat, ám ezek a szobrok viaszból készültek és a Biennále megnyitása óta égnek, mint egy gyertya. Ma már csonkokat láttunk belőlük, ami még izgalmasabbá teszi a Laokoón szobor csoporthoz hasonlító alakokat. Nicholas Hlobo alkotása kissé misztikus, hiszen különböző gumibelsők, szalagok formálják a koponya fejű sárkányt. Loris Géraud alkotása az Arsenale vége felé található, kint a szabadban egy elkerített részen egy bálna fekszik, persze nem a tökéletes állat mása.

Itt képviselteti magát Szaúd-Arábia, Argentína, India, Horvátország, Törökország, Egyesült Arab Emírségek, Chile, Latin Amerika, Taiwan és Olaszország.

Ebből szeretném Olaszországot kiemelni, nagyon vegyes volt a terem, festmények százai ahol be bizonyították hogy a genetika nem veszik el, fotósorozatok, installációk mégis a festményeik páratlanok voltak, a teremben zsúfolásig voltak a képek, különböző témájú, technikájú és stílusú képek, a hiperrealizmustól a reneszánszig.

Federico Di’az nevét is meg kell említenünk, aki egy robot segítségével, amit számítógépek irányítanak, fekete  golyókat épít a rendezvény egész ideje alatt, ám mellette lévő fehér padlóra egy interaktív videót vetít, ez árnyékot sugárzott ki magából, ahogy az emberek ráléptek megjelent az árnyékuk körkörösen mintákból követve őket.

Végül a harmadik napon következtek a külső helyszínek, rengeteg apró helyszín van amit ennyi idő alatt lehetetlen bejárni ezért csak néhányat emelnék ki közülük. Flavio Lucchini: What women want(?) című kiállításával még az első nap találkoztam a szállás felé tartva. A művész arab nők képei alá világhírű márkákat ír, így teljes a kontraszt, a mélyen vallásos arab nők, akiknek néha a szemük is alig-alig látszik, olyan márkákkal szerepelnek mint a Chanel, Prada.

A Szlovák pavilon egy kis utcában volt eldugva. A pavilonban különböző szobrok, megkötözött emberek, szörnyek gumicsőből és égetett kerámiából voltak.

Az Ukrán pavilonba belépve azt hiszem minden ember szája tátva maradt, Oksana Mas művésznő, vallási témákat dolgoz fel, amit remekül és sajátosan kivitelez, a képek festett tojásból vannak kirakva, a tojások nem egyszínűek, mintásra vannak festve. 3640000 tojásból készült el a kép, melynek mérete 9,2 x 13,4 méter.

Szingapúrt is szeretném kiemelni, az egyetlen videó előadást, amit meg tudtam nézni és elnyerte tetszésem. A térbe belépve nem is számít rá az ember, hogy mi fog történni: egy átlátszó tejüveg mögül csak sejtelemes füst tör elő, ami után megjelenik a videó is, remek képekkel. Itt sokkal fontosabb a történet, mint bármi másnál, hiszen ezt meg kell érteni, nem elég a képi látvány.

Végezetül pedig Anish Kapoor nevét vetném fel. Őt is ismerhetik többen, megdöbbentő, monumentális alkotásai által. A San Giorgio templomba rendezkedett be idén, ami egy kis szigeten található meg. A templom közepén egy hatalmas emelvény állt, ha az ember nem figyelte meg jól napsütésben észre sem vette volna mi történik, de egy forgószél jelent meg néha-néha, ami ment felfelé és egyre jobban látszódott.

Azt tudom csak javasolni mindenkinek hogy egyszer érdemes elmenni megnézni, az idei Biennále megtekinthető november 27-ig.