Autósüldözés és szakralitás

Írta: Bocsi Rita 2011. szeptember 12. hétfő, 18:56

A szivárvány színei ragyognak a Kis Zsinagógában

Ilyet én is tudnék festeni! - halljuk sokszor az ítéletet kortárs festészet kapcsán. A konceptuális és a nonfiguratív festészet értelmezése mindig nehezebb, mert a befogadótól is komoly szellemi munkát követel: véleményt kell alkotnia, meg kell találnia az utakat a kép jelentéséhez, mely sokszor rejtett, akár valami titok.

Micsoda meghökkenést váltott ki René Magritte képe, melyen egy pipa pontos másolata látható, s alatta a felirat: Ceci n'est pas une pipe. (Azaz: Ez nem egy pipa.) Akkor, ugye, mi az ördög? - teheti fel a kérdést jogosan az egyszeri befogadó. De ha nem csípőből kérdez, akkor kicsit álldogál a vászon előtt sután, majd morfondírozni kezd, vajon miért érezte szükségét a festő, hogy szövegesen tételezze a tagadást, hogy ez nem az, ami. Ha meggondoljuk, valóban nem egy pipa. Egy pipa képe. Megjelenít. Egy jel. Ez már mindjárt egyfajta ironikus látásmódot feltételez. És ez csak egy rétege a kép értelmezésének. Hagyományosan hiperrealizmusnak nevezzük azt az ábrázolásmódot, mely a valóságot hűen, szubjektív torzulásoktól mentesen, fotográfiai pontossággal, egy-egy részletét már-már mikroszkopikus precizitással igyekszik visszaadni. Ugyanakkor tudjuk, hogy a valóságban sosem látunk ennyire kidolgozottan semmit.

Tükör előtt címmel látható Losonczy István kiállítása az Egri Kortárs Galériában, a Kis Zsinagógában.

A fiatal festő a pécsi egyetem művésztanára. Korábbi képein hiperrealisztikus kidolgozottság jelenik meg, míg az utóbbi időben képei absztrakttá váltak: egyszerű színsíkok és geometrikus formák alakítják a kompozíciót. Vajon miért e váltás? Ha valaki úgy fest, hogy a vásznairól szinte lelépnek az  emberek, a néző pedig úgy érzi, hogy akár bele is léphetne egy-egy képébe, mert az olyan élő, akkor miért kezd el ez a valaki egyszeriben színes négyzeteket festeni? Megnyitóbeszédében Ádám Zoltán, Munkácsy-díjas festőművész, Losonczy István barátja és kollégája, az alkotó igazságkeresését és a képek szakralitását emelte ki. Induljunk ki ebből.

Egy neves galéria szívesen kiállította volna képeit, de kizárólag a figuratív képeket, merthogy azok könnyebben "megítélhetőek". De  célja lehet-e egy festőnek, hogy könnyen "megítélhető" képeket fessen és állítson ki. Melyekről akármit is mondanak az ítészek, nagyot nem tévednek. A kiállító művész egyenrangúnak tekinti képeit etekintetben, hiszen ugyanaz a mesterségbeli tudás mutatkozik meg a figuratív képein, melyek a tárgyi valóság már-már szenvtelen és pontos másolatai, mint a nonfiguratív képeken, melyek ugyanennek a valóságnak egy másfajta lenyomatát képezik. Mintha egy-egy pontja, pixele lenne fölnagyítva. A technika ugyanolyan figyelmet és precizitást igényel, hiszen itt is, a non figuratív darabok esetében is megkomponált minden egyes képpont, ráadásul megalkotásuk komoly koncentrációt igényel, hiszen egy-egy színátmenet megfestésére mindössze egy nap áll rendelkezésre, mielőtt megszárad a festék. Ez egyfajta transzállapotot követel. Az alkotói kíváncsiság a színtanulmányok felé fordult. A gondosan kikevert árnyalatokat évek hosszú munkájával kísérletezte ki.

Ha belépünk a kiállítótérbe, két hatalmas, 2x2 méteres vászonnal találjuk szembe magunk. Az  egyik hatalmas vásznon a szivárvány fehérből kikevert színei ragyognak. Az azonos intezitású színek egymásmellé helyezve térhatást idéznek elő. A másik vászonról a pirosból zöldbe forduló sárgából kikevert aranyló mező ragyog ránk. Körben tizenkét a festőművész szavaival élve: "gyűjtőfogházbeli akasztófa-szerű" állványokról - mivel a falba szöget verni tilos - ezek variációi függenek. A hosszanti falakon kívülről befalazott kétszárnyú vakajtók mögött, mint valami titkos fali kazettában két régebbi munka: a Szikla kereszttel és az Önarckép. Mintha egymást derékszögben metsző tengelyt alkotnának a a figuratív és non figuratív munkák, melyek metszéspontján egy posztamensen egy műtárgy áll, mely lehet tükör vagy akár a megoldás kulcsa is.

A posztmodernitás viszonylagossá teszi a viszonyítást is. Nincs középpont. Amihez viszonyíthatunk, az saját magunk. Ennek az önreflexiónak lehet tárgyiasulása a tér közepén álló objektum, melyen megjelenik az aranysárga, mely hiányzik a többi képből, noha ez is része a szivárvány színspektrumának. A szivárvány a szövetség szimbóluma Isten és ember között. Szimbóluma annak, hogy van remény, hogy rendeződés következik a pusztulás után, hogy van mihez viszonyítani.

Az ikonfestészet azért bír szakrális erővel, mert nem csupán ábrázolja, hanem megjeleníti, jelenvalóvá teszi az istenséget. Az aranyló glóriák nem csupán dekoratív célt szolgálnak, az égi válik tapasztalhatóvá általa a földön. Losonczy István aranyló mezői is ezt a szakralitást idézik meg. A megnyitón Ádám Zoltán felidézte azt a hatalmas vihart, melybe a nyáron autóztak bele. Mintha égi jelként rajzolódott volna ki előttük, hogy jó nyomon haladnak az igazság keresésében. Negyven kilométeren keresztül üldözték a szivárványt, ami gyors ütemben haladt kocsijuk előtt a szupercellát követve. Úgy tűnik, Losonczy Istvánnak sikerült elcsípnie a szivárványt. Szeptember 23-ig hétköznap 14 és 18 óra között bárki megtekintheti a Kis Zsinagógában.

Tükör előtt - Losonczy István kiállítása

Helyszín: Kis Zsinagóga Egri Kortárs Galéria, Eger, Hibay Károly utca 7.
A kiállítás megtekinthető: 2011. szeptember 9-től 23-ig, hétköznap 14.00-18.00
2011. szeptember 17-18-án, szombat-vasárnap is nyitva vagyunk, mert akkor van a Kulturális Örökség Napjai országos akció.
A belépés ingyenes.
Losonczy István az Artportalon > Kis Zsinagóga >

Fotókért köszönet: fotoda.hu >