Úton - Baglyas Eri kiállítására

Írta: Erdős Mária 2010. november 10. szerda, 14:03

(November 7)
Baglyas Erika Leleplezés, Elkendőzés, és Kelengye címen is futó kiállításának megtekintése előtt egy nappal, elmentem meglátogatni évek óta nem látott barátnőmet, aki időközben kétgyermekes édesanya lett. Bár már nem sokat tudunk egymás mindennapjairól, az ő kérdése csak ennyi volt; „Te boldog vagy?”

Boldog vagyok-e? De hát ki az, aki igazán boldog? Egyáltalán mi számít igazán boldogságnak? Tudnék-e egyfolytában boldog lenni? Honnan tudjam, hogy boldog vagyok-e, hisz már a megválaszolása is gondot okoz.

„Valaki rossz döntést hozott, mulasztást követett el, és így félrevezette Önöket. Ennek a valakinek nyilván nincs felelősségtudata, vagy nem figyel eléggé, kiléte ismeretlen, a felelősségre vonás éppen ezért nem történhet meg. Egyrészt azért sem, mert többek szerint mulasztásának nincs tétje (hiszen csak egy kiállítás adatairól van szó), másrészt azért, mert úgy tűnik, ebben az országban a félreinformálás vagy az információ visszatartása még nem bűntett.”
Baglyas Erika ezen gondolataival az egri Kiszsinagóga honlapján találkoztam. Elsőre próbáltam a szöveg eredeti mondanivalóját megérteni. A mostanában gyakran előkerülő téma, a vörös iszap katasztrófával kapcsolatos emberi mulasztás kérdése, a képzőművészetbe is gyorsan beszivárgott. Várható volt, csak azt nem tudtuk ki nyúl bele elsőként a témába. Együttérzést félretéve -személyes irányba terelte figyelmemet a gondolat.
Mi van akkor amikor egymást vezetjük félre? Mikor jobbnak mutatunk valamit, mint amilyen a valóságban és csodálkozunk azon, hogy irigyeink vannak, miközben mi másokra irigykedünk; akik szintén mást mutatnak, mit ami a valóság…       


Barátnőm kétgyermekes anyukaként néha azt bánja, hogy nem tanulhatott tovább. Nem tudott egyetemre menni, építészetet tanulni. Félbehagyta a meglévő tanulmányait. Mikor viszont kilép az utcára, a végtelen öröm látszata honol az arcán. Egy másik barátnőm, aki egyetemen tanul építészetet, sokszor gondolkozik azon, hogy milyen lehet egy fiatal anyukának. Mikor viszont kilép az utcára, egy elégedett és magabiztos felnőttet látok, aki tudja mit akar. Mi lenne, ha? Mindig előkerül a kérdés.

(November 8)
Kiállítást néző napomon a buszváróban üldögélve –gondterhelt arccal- a menetrendtáblát figyeltem, majd telefonomon az időt, majd ismét a menetrendtáblát, majd ismét az időt… aztán megpillantottam egy mellettem ülő, láthatóan szellemi fogyatékossággal élő személyt, aki anyukájával együtt szintén a buszra várt. Várt? Velem ellentétben nem is foglalkozott az idővel (valószínűleg gyorsabban is telt neki). Egy noteszt nézegetett, amit az anyukájától kapott és arra készült, hogy hazaérve tele írja telefonszámokkal. Irigylésre méltó volt az, ahogyan egy egyszerű dolognak örülni tudott. Az arcán határtalan elégedettséget láttam. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ő az egyik legboldogabb ember a világon. Úgy tűnt nem igazán gondolkodik az élet ’nagy’ aggodalmain vagy legalábbis nem sokat időz a témán. És nem próbál álarcot viselni. A gondolkodás olykor tényleg csak gond? Túlbonyolítunk általa egyszerű dolgokat és túlmegyünk azon, ami valóban fontos? 

A kiállítás helyszínére érkezve egy  nyugdíjas férfi fogadott, korát meghazudtoló lazasággal. A filozófia iránti érdeklődése már az első percekben kiderült. Egy kedves, magabiztos, elmélkedő típusnak tudnám leggyorsabban elkönyvelni (tekintettel rövid ismertségünkre). A vallási, filozófiai témák fejtegetése –a látott kiállítás fényében- nem vezetett túl nagy eredményre nálunk. De jó érzés volt kicsit okoskodni, érvelni vagy épp bírálgató magatartást folytatni a kiállított munka felett (szó szerint felett). Kihasználtam a lehetőséget és saját magam örömére el-vissza sétálgattam az alkotó munkáján, miközben próbáltuk megfejteni tárlatvezetőmmel a cím választás(ok) valódi okát. Bár a kiállított munka (a cím választással ellentétben) egyáltalán nem volt túlbonyolítva, ennek ellenére (vagy pont emiatt), figyelmem kissé ismét másfelé irányult. Barátnőm előzőnapi kérdésén gondolkoztam magamban újra. 
Miután nem igazán jutottunk közös nevezőre a nyugdíjas férfival sem és a buszomat sem akartam lekésni; elindultam a kijárat felé.
A Kiszsinagógából kilépve még megjegyeztem, hogy utolsó látogatásom óta feltűnően rendezettebb az udvar (köszönhető ez is nyugdíjas tárlatvezetőmnek) és megkönnyebbülve gondoltam arra, hogy látogatásom előtt én is ügyesen összekapartam az udvaromon lehullott leveleket. Hát igen. A bonyolult dolgok fölötti elmélkedés nem mindig vezet eredményre, de az egyszerűség igen.

Egy leleplező gondolat lehetne tehát, ami valóban nem kendőzi el tévedéseinket, hogy az egyszerű szem megőrzése hozzájárulhat az elégedettség érzésének eléréséhez, mely talán egyenlő a boldogsággal és segít eltávolodni a félrevezetés csapdájától. Erre viszont egy olyan személy mutatott rá, aki talán sohasem gondolkodott azon, hogy mi a boldogság.