Előítéletek - ez nem egy kiállítás beszámoló...

Írta: Erdős Mária 2010. január 20. szerda, 15:55

Gondolatok, Forgács Péter, Col Tempo c. munkájának témája kapcsán

Előítéletek. Egy enciklopédia így határozza meg a szót: „egy vélemény, mely anélkül alakul ki, hogy időt vagy gondot fordítottak volna a helyes megítélésre.” Bizonyos mértékig mindannyian hajlamosak vagyunk az előítéletre. De honnan táplálkozik?

Noha a legtöbb ember alapvetően helyteleníti az előítéletet, kevesen menekülhetnek a szorításából. Mi több, sokunk, akik meg vagyunk győződve róla, hogy nincsenek előítéleteink, mélyen gyökerezhet bennünk. Az etnológusok tanulmányozták az emberiség múltját, hogy megtalálják, mikor és hol vált nyilvánvalóvá a faji előítélet. A GEO című német természettudományi magazin arról számol be a kutatások kapcsán, hogy a fajok közötti súrlódás válságos időkben jön a felszínre, amikor „az emberekben a bizonytalanság mély érzése van, és az az érzés, hogy identitásukat veszély fenyegeti”. A munkanélküliség, a megélhetési költségek állandó emelkedése, a túlnépesedés, a bűnözés a városokban, az ivóvíz szennyezettsége, a melegházhatás; mind szűnni nem akaró félelemként fokozhatja a nyugtalanságot. A nem helyénvaló nyugtalanság pedig intoleranciához vezethet. Sokak szerint nincs jelentősége a témának,  ha az ember nem juttatja kifejezésre a helytelen érzéseit. Ez viszont máshová vezethet. Az Egyesült Államokban egy főiskolai tanár,ifj. David R. Carlin egy egyszerű, mégis hatásos módszert talált arra, hogy felélénkítse az osztályban a beszélgetést. Tett egy kijelentést, melyet úgy épített fel, hogy az ellentmondjon diákjai nézőpontjának, hiszen tudta azt, hogy azok tiltakozni fognak. Az eredmény egy élénk beszélgetés lett. 1989-ben azonban Carlin azt írta, hogy ugyanez a módszer többé már nem hatásos. Miért? Jóllehet a diákok még mindig nem értettek egyet azzal, amit mondott, többé már nem törődtek azzal, hogy vitatkozzanak. Carlin rávilágított arra, hogy a diákok „a szkeptikus ember kényelmes toleranciáját” követik, mely egy gondatlan, nemtörődöm beállítottság, a közöny. Melzer professzor szerint a közöny olyan társadalomban terjed el, ahol a viselkedésnek sok különböző irányadó mértékét fogadják el. Az emberek kezdik úgy gondolni, hogy a viselkedésnek minden formája elfogadott, és minden csupán a személyes döntés dolga. Az emberek nem tanulnak meg azon gondolkozni, és azt megkérdőjelezni, hogy mi az elfogadható, és mi nem — ehelyett inkább „gyakran azt tanulják meg, hogy egyáltalán ne is gondolkozzanak”.

Forgács Péter, Erasmus díjas médiaművész, a bécsi Természettudományi Múzeumban találkozott először azokkal az archív felvételekkel, melynek szereplői hadifoglyok, deportálásra váró zsidók, katonatisztek és civilek. Megfogalmazódhatott benne a kérdés, hogy az akkor drámai helyzetben született felvételek, melyet saját idejében a közöny fogadott, ma a kortárs művészet eszközeivel tud-e drámai hatást elérni az emberekben. Utal erre a cím, mely egyszerűen csak: Col Tempo (Az Idővel).
A felirat eredetileg egy olasz művész, Giorgone – La Vecchia c. munkáján tűnt fel először, mely egy öregasszony kezében tartott utalásként a múló időre hívta fel a figyelmet.
Idő. Mely megszépít. Mely gyógyít. Mely új dolgokat hoz. Mely ismétel. Mely véget vet. Mely átalakít. Idő. Idő. Idő.
Ha sokáig ismételjük még az értelmét is elfelejthetjük. De mit akart Forgács Péter „ Az Idővel ”?
Col Tempo c. munkája, a tavaly bemutatott W. projekt, most ismét látható az Ernst Múzeumban. A kiállítás tárgya az emberi arc/az emberi tekintet, mely saját „arcunkra” hívja fel a figyelmet.
A kiállított anyag, olyan 6-7 másodperces rövidfilmekből és fényképekből tevődik össze, mely egy osztrák náci antropológus, dr. Josef Wastl 1939-1943 között, kutatási célból létrehozott archivumából táplálkozik, mely a hatásművészet eszközeivel alakítja nézőpontunkat, megítélésünket.

Ezt a témát végig boncolva, írás közben magamat is önvizsgálatra késztetve, a kiállításhoz való kedv csinálóként egy verssel szeretnék zárni, mit a minap hallottam egy televíziós műsorban Gobbi Hilda színésznő előadásában:

Van hozzá közöd?
Van hozzá közöd, mit csinálok? És hogy mit gondolok?
Van hozzá közöm mit csinálsz? És hogy mit gondolsz?
Van közünk egymáshoz? Hozzám, hozzád, mindenkihez,
aki véletlenül éppen itt él épp most, és akitől függ,
hogy mi lesz a világból? Van közünk egymáshoz?
Talán igen.

(Ingrid Sösjrand)

"Col Tempo" - A W.-projekt