Hableány bácsi

Írta: Molnár Enikõ 2009. március 23. hétfő, 11:43

Jön a víz. Felpislogok félálomból a takaró alól és nem értem. Jön a víz! A konyhában! Pizsamásan álldogálok a spriccelõ csõ felett. Valóban.

A lakótársam rutinos csõtöréses. Keresi a fõcsapot, elzárja, hívja a lakástulajdonost. A szám jó, de a telefon nem csöng ki. Szaladnék, de hová, kihez? Csütörtök este hét. Miért nem kaptunk pánikkönyvet panel életvitelhez? Miért nincs ilyenkor kéznél egy mindenhez értõ szomszéd vagy egy mekk-mester?

Megérkezik alsószomszéd. Az összhatáshoz hiányzik az esernyõ a hóna alól. Érdeklõdik, hogy mégis mit csinálunk? Pánikolunk, felelem teljes õszinteséggel. Miért nem szólunk a házmesternek? Egymás homlokára csapunk a szomszéd szoba lakójával, szaladunk is a másodikra. Kapkodunk, magyarázunk, elmutogatjuk, eltáncoljuk a problémát.

A vízszerelõ nem ugrik ki a bõrébõl a riasztás miatt. Ötöl-hatol, hetel, aztán mégiscsak kijön némi extra kiszállási díj fejében. Kényelmes, mesteremberes, kioktatóan apukás jelenség. Megkedveljük. Míg õ hableány bácsit játszik a tócsákban szerelgetve, mi a szerszámosládájával játszunk. Ki ezt, ki azt a mûszert, csövecskét, csavarocskát, alkatrész kiegészítõ bizgentyût csodálgatja. Õ a családról mesél, mi az iskoláról. Reszelünk, szorítunk, folytunk, lazítunk. A nyitott ajtóban érdeklõdõ lakóközösség gyülekezik. Akik már áztattak el lakást, a magukét vagy a másokét, félénken integetnek a szerelõnek.

Mire megismerjük a környék legkínosabb csõtöréses eseteinek krónikáját, elkészül a csap. Nyitogatjuk, koncentrálunk, sehol egy csepp víz a flexin. Készen volnánk. Az extra díj elég érvágó ránk nézve, de ezt a bácsi nem tudhatta. Hét ötvennyolc, a cunami elhárítva. Reggel elkezdem írni a pánik-kézikönyvet, mások okulására.