Kiabálok

Írta: Molnár Enikõ 2008. november 19. szerda, 11:58

Úgy érezzük, pusztába kiáltunk. Megpróbálunk értéket, gondolatot, õszinte és igaz szót adni, valami olyat mutatni, aminek értelme van, hogy útjelzõ karóul szolgálhasson a józanész az információs káosz kiismerhetetlen végbélrendszerében.

Az igazság az, hogy egy kéregvékony réteghez szólunk és képtelen a mi igazságunk utat találni a társadalom azon részéhez, amelyre hatni kíván. Mi, akik nagyképûen és arcunkat szemtelenül magunk elõtt tolván fiatal értelmiségnek kiáltjuk ki magunkat, szemkisülés terhe mellett lázítjuk és gyõzködjük egymást, hogy mennyire nem jók a dolgok és mennyire jók lehetnének, ha mások is gondolkodnának. Eközben észre sem vesszük, hogy már a hangnem sem jó, de ha azt el is találjuk, még mindig csak egymáshoz beszélünk, és lassan csurig megtelünk magunk és mások zsenialitásával, de ez azért még eléggé nem lázadás.

Talán a mérhetetlen akarás okozza a bajt, amitõl egyszerre csak felébred az emberben a tettvágy, hogy másoknak is megmutassa, amit érdemes, de valahogy mindig úgy sikeredik, hogy csak önmaga kivetítését állítja ki. Ez nagyon jól mûködik festõknél, fotósoknál, zeneszerzõknél, szobrászoknál, és PC-játék tervezõknél. De mi? Milyen reménye lehet egy olyannak, aki pusztán írásban, igen kisszámú karakter variálásával próbál hangot adni magának, és a pöttömnyi világának?

Amikor az ember kitesz néhány nyögve kiizzadt gondolatot a hálóra, azt hiszi most mindenki rá fog figyelni. Hát nem. Lesz néhány arra tévedõ, aki talán beleolvas majd, és azt mondja; jól van fiú. Ez az, amit az elismerésre mindennél jobban szomjazó (önjelölt próféta) soha nem fog megtudni. A gyengék lemorzsolódnak, jobb és tartalmasabb hobbit keresnek. De a fanatikus melldöngetõk maradni fognak, és talán lesz olyan szerencséje a világnak, hogy saját maguktól fejlõdnek, csiszolódnak, érnek és képesek lesznek mindig újat mondani, még nekünk is.

A lényeg pont itt van elföldelve. Mindig egymást, és csak egymást fogjuk szórakoztatni, ahogy az eltelt párezer évet átsóhajtozza az ember. Az írástudók írtak az írástudatlanoknak, de azok nem értették, és nem érdekelte õket. Akit igen, az maga is megtanult írni. Aztán nagyon felvilágosult lett még ez az Észak-balkáni térség is, de most õszintén; ki olvasta a hõsi költõk verseit? Kit érintettek meg a nagy lélekfelszámoló regények? Mindig pont nem azt, akiknek írták. Csak éppen a saját helyzetének rabságában élõ tömeg nem érdeklõdött a gondolkodók véleménye iránt, ahogy nem teszi ma sem.

Félreértés ne essék, eszem ágában sincs a valódi írókhoz és az igazi értõ-elmeiséghez hasonlítani magam. Gyerek vagyok csupán, aki láttatni akar. Kiabálok, hogy fedezze fel az emberiség az általam megábrándozgatott világot. Na és itt a pont.