Talán a fiúk nem is értik, mit jelent, ha egy lány könyörög. Talán nem is érezhetik át, mekkora tû szúr a testembe, ha látom, amint a szép, csinos és kívánatos lány végsõ kétségbeesésben, büszkeségét és tartását messzire hajintva, egy fiú mellkasára veti magát, dörgölõdzik, dorombol, végül már sír, csak szeressék. De azt is látom, amint a fiú szívét elfutja a kéreg, ami nem engedi át a hiszti szívfacsarását, lefejti magáról kéretlen rajongóját, eltolja kartávolságig, majd szól, menj haza! Azért teszi-e, mert a megalázkodás feszélyezi, vagy azért, mert a megvetés kéjessége árad el benne, hogy végremegvetheti a nõt, szépsége ellenére? Nem tudhatom.

A lányok mind királylányok. A felületes fiatalemberek véleménye a miniszoknyáról, kisfelsõrõl, tûsarkúról meg jó sok sminkrõl, már a hormonháború lezárása óta (általában 21-24 éves korban) nem számít, ezek a kamaszoknak való önámítási eszközök. Ha egy fiú csak ilyen harci díszekkel felfegyverkezve látja meg a lényben a nõt, akkor még valóban éretlen arra, hogy szeretni tudja azt. De ennek megfelelõen a lányok is csak teljes kelléktárukat magukra borítva érzik magukat valóban szépnek, így egészül ki aztán az elvárások köre. De ez talán köztudott.

Kifacsart érzékeimmel persze én is onnan várom a megértést, ahol nem erre szakosodtak. A kedves fiúk nem értik a nem kedveseket, ahogy a rendes lányok sem a rendetleneket. Hol szánalmas, hol irigylésre méltó a folytonos vadászatban, keresésben és csalódásban élõ, alkalom adtán megõrülõ, majd barátaikat az õrületben kergetõ rendetlenek élete. Ha megtalálják, amit keresnek, rendesek lesznek, de az új csalódás újra a párzási csatatérre hajtja õket. Én pedig hiába kiáltok százszor is, hogy nem ez a módja, pusztába száll az igaz szó, pedig mi mind királylányok vagyunk.