„Sok minden voltam, mielõtt szuperhõs lettem", Voltam gyenge, béna, elme-terminátor és farkasbõrbe bújt lepkehernyó. Belsõ zsebemben egy tizenöt fontos, krómacél krumplinyomó pihen. Felkészülten várom a végelszámolást.

Az ablaküvegre tapasztottam a tenyerem, hogy kitakarjalak. Látod, egy mozdulattal eltûntethetlek. Pénteken fõzõcskézve várhattalak volna délutánonként, mikor fáradtan és nyûgösen hazaesel a munkából, meghallgattam volna a panaszaidat, majd filmnézés közben elturkálhattál volna a spagettiben, az egyetlen dologban, amit tudok.

Egy asztalnál ülök, egyik kezem a deszkán, másikban cigi. Megnyugodva gondolok a farzsebemben lapuló Túlélõk Földje varázskártyára. Csak ennyit viszek most magammal, de lehet, hogy a cigit itt hagyom. A csocsóasztal úgyis kellemesebb szórakozás nálam, a leszállóegység régóta vár rám az ablakod alatt, a fenyõfa mögött, amit többé nem csodálok meg hajnalban, amikor elalszanak a denevérek.

Reggel egy ûrhajóban ébredtem, a függöny rombuszmintás volt. Szisszenve kinyílt egy zsilip, kiadott egy bögre kávét meg egy brióst. Aztán Brian Eno-t hallgattunk a mûszerfallal, de éppen csak. Jobban szeretjük a csöndet. A galaxis kívülrõl egyáltalán nem lapított, sõt nem is ellipszis. Inkább briósforma, és a végtelenbe tekereg. Megközelítettünk egy lakott rendszert, gyûjtöttem anyagmintát a kísérletekhez, hogy megalkothassam a legtökéletesebben hibás élõlényt, persze az öngyilkos bálnák után. Vajon milyen lelki sérülései lehetnek egy cyber tevének, akit sosem tanítottak balettozni?

Alig-alig álmodtam, minden áttörhetõ egyetlen krumplinyomóval. Aztán úsztam, siklottam a sötétzöld tóban, ahol a tevemamák lerakják az ikráikat a homokba. Apró kis kezek kelnek majd ki belõlük, hogy kitakarják az egész világot. Rágyújtok a parton és várom, hogy felrobbanjanak a csillagok. Miért is nem játszottam eleget e tevémmel, akkor most nem kéne visszajönni. A spagetti meg sótlan.