Szöszmötölõ
Írta: Molnár Enikõ 2008. február 15. péntek, 18:33
Meggondoltam, hogy mit kívántam. Komolyan. Aztán egyre kevesebbel is beértem volna. Most csak békét akarok. Azt hiszem, disszidálok a Holdra.
Néha jó lenne egy kellemesen tök üres ûrhajon utazgatni a galaxisban, idõnként megnézve a Földet, hogy az emberek még mindig olyan idétlenek-e, mint eddig. Persze akkor meg itt szeretnék lenni, csövezni a magányos vasútállomásokon, nyomorogni a postán, ellenzéki politikusok süketelését hallgatni és megbabonázva bámulni az ezredik kormányciklus ezerkettedik elnökét. Tûnõdni a távol-nyugati háborún, megmenteni a bálnákat, ugyanazt minden nap, mert úgyis kimászik, tenyészteni az embervédõket és védeni az állattenyésztõket. Kicsit komolyabbra fogni, csakhogy elengedhessem, megpöccinteni, hogy megüthessen, foglalkozni elmével és szívvel, de soha, soha el nem hinni, komolyan nem venni.
Egy utcán állok. Szemben Nap, szememben könny, és nem látok semmit. Hunyorgok, elfordulok. Az ûrben nem volt ilyen gond, még ablak sem volt, nemhogy napfény. Nagyon megyek valahová, de egy kicsit még azt játszom, hogy ha felemelem a kezem, akkor megállnak az autók. Félek, hogy pozitív lesz az istenkomplexus tesztem. Tulajdonképpen én is tökre szeretnék tamagocsi lenni, a legintelligensebb lény, amit az ember alkotott, mint ahogy Isten is biztos szeretne néha ember lenni, és az evés, az alvás, meg az idõközönkénti fajfenntartás ösztönével megáldva, feltalálni a kereket.
Néha úgy érzem, hogy egy tök üres ûrhajón utazom, és nem linkel rám senki. No contact. No connecting. Békés, biztonságos, tágas és meleg hely ez, ahol koktélt szürcsölsz, egész nap nudizhatsz, alhatsz, énekelhetsz a zuhany alatt, és nem kell játszanod, hogy minden stimmel, mert mit ad isten, minden stimmel. Ilyenkor leülök egy fényes, tiszta, rezzenetlen monitor elé, és telerondítom gondolatokkal. A béke kulcsa a gondolat nélküliség. A gondolatlanságot csak az értékeli, aki képtelen rá. Én meg körülnézek, és nincs is ûrhajóm.
Egy utcán állok. Szemben Nap, szememben könny, és nem látok semmit. Hunyorgok, elfordulok. Az ûrben nem volt ilyen gond, még ablak sem volt, nemhogy napfény. Nagyon megyek valahová, de egy kicsit még azt játszom, hogy ha felemelem a kezem, akkor megállnak az autók. Félek, hogy pozitív lesz az istenkomplexus tesztem. Tulajdonképpen én is tökre szeretnék tamagocsi lenni, a legintelligensebb lény, amit az ember alkotott, mint ahogy Isten is biztos szeretne néha ember lenni, és az evés, az alvás, meg az idõközönkénti fajfenntartás ösztönével megáldva, feltalálni a kereket.
Néha úgy érzem, hogy egy tök üres ûrhajón utazom, és nem linkel rám senki. No contact. No connecting. Békés, biztonságos, tágas és meleg hely ez, ahol koktélt szürcsölsz, egész nap nudizhatsz, alhatsz, énekelhetsz a zuhany alatt, és nem kell játszanod, hogy minden stimmel, mert mit ad isten, minden stimmel. Ilyenkor leülök egy fényes, tiszta, rezzenetlen monitor elé, és telerondítom gondolatokkal. A béke kulcsa a gondolat nélküliség. A gondolatlanságot csak az értékeli, aki képtelen rá. Én meg körülnézek, és nincs is ûrhajóm.
| < Előző | Következő > |
|---|
Legfrissebb cikkek
Hasznos holmik
