Ki hallott már ennyi wellness-bio-homeo-holosztikus-kineziológiai-ayurvéda- sattara sattara terápiáról, gyógymódról, egészségmegõrzõ és egészségmegóvó módokról, mint a huszonegyedik század emberfia?  Aztán a különbféle keleti mozgáskultúrákról nem is beszélve, ami számunkra, már inkább heti két alkalmas sportfoglalkozássá redukálódott. De azért mondjuk, nyomjuk... aztán, hogy lényegében tudjuk-e, hogy mirõl is beszélünk vagy mit is csinálunk, az már más kérdés...

Mert valljuk be, ellophatunk, behozhatunk, kiolvashatunk és gyakorolhatunk ezer meg egy féle, a saját kultúránk számára idegen forrásokat, de azok soha nem (de legalábbis nagyon ritkán) lesznek a mi belsõ indíttatásunkká, csak egy menekülõút reményét nyújthatják. Egy szemfényvesztõ menekülését... Igaz, meg van a máz, a látszat, hogy igen én jógázom, meg vega vagyok, meg bogyók szedése helyett természetgyógyászhoz járok - ami magában szép és kívánatos – mindaddig, amíg elfelejtem mondani, hogy azért dohányzom masszívan, meg heti párszor le is iszom magamat... Aztán ha elkezdünk leásni a mélybe, hogy honnan is fakad ez, akkor már nem olyan rózsabimbó illatú az egész... Honnan ered? Mi elõl menekülünk? Mi sem tisztább. A FÉLELEM a forrás. Félelem a haláltól, attól, hogy egyszer vége lesz. Mert érezzük a körülöttünk zajló hábogások, háborúk dög szagát, az általunk okozott erkölcsi és természeti katasztrófák elõszeleit. S ellen nem úgy próbálunk tenni, hogy ott gyógyítjuk, ahol sebes a szerv, hanem bebarikádozzuk magunk egy placebo világba. De végül úgy is bele kell dögleni a saját szarunkba, abba, hogy szétbasszuk a környezetünket meg magunkat. És vagyunk annyira hülyék, hogy elhisszük, hogy ha felmegyünk a szmoggal borított szemétdombra és végzünk pár tai-chi mozdulatot, akkor jobbakká, egészségesebbeké válunk, s hisszük, hogy legyõzzük a halált... meg gyarló önmagunkat.

Ó te jó ég! Ennyire eszetlen teremtmények lennénk? Nagyon úgy tûnik. Ahelyett, hogy észbe kapnánk, hogy mi az, amit nem jól teszünk, mi az amit helyre kellene és lehetne még hozni, hogy szembe néznénk magunkkal, hogy ennyi vagyok, nem több nem kevesebb, mind ehelyett bekötjük s beköttetjük a szemünk súlyos összegekért, hogy elhitessük magunkkal, hogy mi mily jók vagyunk. Magunkra erõltetünk pózmodorokat, életmódokat, s ettõl aztán már jobb lesz minden, fõleg mi, de azért titokban, sutomban a sarokban zabáljuk a zsírosat, s isszuk a sok-sok fokosat, s aztán az üveget kidobjuk az árokba. Hát gratulálok magunknak!  

Persze nem szeretném megbántani azokat, akik belsõ indíttatásból, életmód szerûen, átlényegülve vallanak valamit és élnek az szerint, mert azzal nincsen semmi baj. Legyen az akár egy egészséges életmód szerinti élet, vagy a hosszúélet titkának a pálinkában s szalonnában való keresése... csak azzal van a bibi, ha magunknak hazudunk, s aztán annak is, akinek a szemébe mondjuk, hogy képzeld ettõl a hasizomnyomótól tényleg fogytam 10 centit két nap alatt, miközben a csokit nyalogattam, vedd meg te is. S az, meg van annyira hülye, h elmegy arra a tanfolyamra, aminek a nevét még ki sem tudja mondani...s így tovább...

Talán a saját létünk (megszûnés)tõl  való félelem, rettegés, fogcsikorgatós menekülés helyett szembe kéne nézni magunkkal... s megérteni, hogy oly minden, hogy botoxtól feszülõ arccal, vagy pár édes ránccal hantolnak majd el bennünket, de az, ahogy majd emlékeznek ránk, mint egy hülyére, vagy egy hiteles emberre, talán nem mindegy...