Hát most itt vagy. Itt vagy megint, újra felfelé. Úgy érzed, kilábaltál a gödörbõl. De nagyon jól tudod, hogy ez csak egy állapot, átmeneti, mint minden. Most viszont ez nem érdekel, mint annyi minden más sem. Le van szarva a múlt, ami volt az elmúlt, nincs többé. Nem fáj többé, nem foglalkozol vele, nem érdekel, nem akarod, hogy érdekeljen. Hiszen elment, elhagyott, elhagytad, mindegy mi, de Benned meghalt. Kiölted magadból, egy életre. Nem foglalkozol vele, agyad tudatos részébõl kitörlöd, vagy legalábbis nagyon ki akarod törölni. Most van, ami motivál, ami mozgat. Élsz, mész elõre, újra van étvágyad, úgy hiszed, újra õszintén mosolyogsz, és újra elhiteted, hogy õszintén mosolyogsz.

Gõzerõvel tanulsz, dolgozol, mindegy is hogy mit, hiszen az a lényeg, hogy lefoglald magad. Ezt tanáraid, fõnökeid értékelik. Jó jegyekkel, elõléptetéssel, pénzzel. De nem ezért csinálod. Hanem, hogy lefoglald magadat. Hogy ne legyen idõd gondolkodni. Mert ha van, megint oda a látszat jó. Újra elillan, de Te ezt nem akarod. Nem akarod, hogy megint önmagad marcangold, hogy újra lehajtott fejjel menj az utcán. Felfelé fordítod az arcod, de beleesik az esõ. Nem könnyek azok az arcodon, á dehogy. Esõcseppek. Csak azok, az égbõl aláhullt jelentéktelen vízcseppek, semmi más. De ez elmos mindent. Mert felfelé nézel, mert felfelé kell nézned, még ha orra is buksz közben. És mész tovább, makacsul az eget bámulva. Néha már egészen elvagy, igényled a társaságot, az embereket. Az új embereket is, mert minden megismert személy egy újabb lehetõség. Máskor inkább kerülöd õket.

Otthon egyedül nagyon jól elvagy, ha nem muszáj nem mész ki az utcára, csak hogy nem találkozz senkivel, ne lásson senki. Olvasol, filmet nézel, mindent, ami kikapcsol, ami leköt, feledtet, elvonja a figyelmedet. Azon gondolkodsz, mások hogyan csinálják. Hogy rajtuk nem látszik. Mindig nevetnek, vidámak, semmi bajuk nincs. Na persze. Látszólag. Mert biztos lehetsz benne, hogy a többségük ugyanúgy van, mint Te. Szerencsédre vannak barátaid. Akik ha nem is mindig látnak át a maszkodon, de tudják, hogy mi van Veled. És ahogyan csak tudnak, segítenek. Csak az esték, éjszakák a rosszak. Amikor egyedül maradsz. Amikor még nem tudsz mit kezdeni magaddal, a gondolataiddal, az érzéseiddel. Fekszel az ágyon, bámulod a plafont. Kicsit várod, hátha leszakad. A miatt, amit nappal mûvelsz önmagaddal, és másokkal. Mert hazudsz. Átvered magadat, a barátaidat, az ismerõseidet, mindenkit.

Megerõszakolod a lelkedet. Olyan álcát raksz rá, ami mindenkit becsap. Néha, még önmagadat is. De most nem. Most nem tudod átverni magadat. Gondolkodni kezdesz. Miért történt így? Mit csesztél el? Hol hibáztál, mit kellett volna másképp csinálni? A fejedben kavarognak a kérdések, de választ nem kapsz egyikre sem. Mert nincsenek válaszok. Ha vannak is, nem találhatod meg õket, elméd nem engedi. Jobb így hidd el. Aztán azzal a tudattal alszol el, hogy holnap megint újrakezded az egészet, mész tovább, felöltöd a maskarát. És bízol. Bízol abban, hogy elmúlik. Végleg. De soha nem fog. Nem. Mert ha idõvel egy kicsit jobb is lesz, sok idõvel pedig már egészen jó lesz, biztos lehetsz benne, hogy megint jön valami. Vagy valaki. Aki, vagy ami miatt kezdõdik ez az egész, elõröl. A legmélyebbrõl újra, és újra. Nem baj. Majd azt is kiölöd magadból, ha kell. Erõsnek hiszed magad, meg tudod tenni. Csak egyszer ne kéne már kiölnöd magadból semmit és senkit, egyszer maradhatna minden úgy, ahogyan szeretnéd...