Ha az ember külföldön jár, amellett, hogy próbálja jól érezni magát, kiengedni a gõzt, felfedezni az idegen táj, kultúra szépségeit, szokásait, akarva-akaratlanul is összehasonlít. Összehasonlítja a látottakat az otthon tapasztaltakkal, s levonja a következtetést.

Nem is olyan régen volt szerencsém - a híres Oktoberfest apropóján - Münchenben tartózkodni egy pár napot. A város egyik futballcsapatának lelkes szurkolójaként különösen örültem, hogy ha csak egy pár napra is, de részese lehettem a müncheni zsongásnak, az Oktoberfest sörben úszó vidámságának és a magas életszínvonal nyújtotta emberi boldogságnak, a feszengés, stressz nélküli életmódnak.

Ez az életforma azonban nem lepett meg annyira, valami hasonlóra számítottam Münchennel kapcsolatban: tudtam, hogy szép és tiszta város, történelmi jelentõségû építményekkel, jól mûködõ infrastruktúrával, rendelkezik mindazon szolgáltatásokkal, körülményekkel, amelyek biztosítják az ember számára a normális egzisztenciát. Hisz ilyen egy európai nagyváros! Az utazás meglepetéseit sokkal inkább a visszafele tartó út tartogatta számomra.

Münchenbõl hazafele ugyanis nem autópályán jöttünk, s így volt alkalmam szembesülni a bajor és osztrák vidék kvalitásaival. Magyar szemmel már az is furcsa volt, hogy minden tiszta, rendezett, nem repkednek kólás üvegek a kocsik lehúzott ablaküvegein keresztül, a félméteres, mindent benövõ gaz fogalmát nem ismerik sem az utak mentén, sem a falvakban. Falvak...

Mentünk is keresztül bármilyen kis településen, jó volt látni az iskolabuszból kiszálló gyermekáradatot. Ahogy utastársaimtól megtudtam, a párszáz fõs községekben is mûködik oktatási intézmény, mintha itt rádöbbentek volna arra, hogy mekkora közösség építõ szerepe van a helyi általános iskolának, mivel nem ritka, hogy csupán harminc-negyven kisdiák mellett is jól mûködik itt az elemi. Nem mellesleg az általános iskola megléte visszaszorítja a faluról városra költözés mértékét, hisz bármelyik szülõ nyugodtan megy munkába, ha biztos helyen tudja gyermekét. Ahhoz persze, hogy ne induljon meg a mobilitás a városok felé, nyilvánvalóan megfelelõ munkahelyre is szükség van. Én leesett állal figyeltem, hogy micsoda gazdaságok mûködnek külhonban. Legyen szó állattenyésztésrõl, növénytermelésrõl vagy bármilyen más iparágról, kitûnõ keretek közt, minõségi eszközökkel folyt a termelés, biztos megélhetést biztosítva gazdának és dolgozónak egyaránt.

Egyik cigarettaszünet alkalmával egy kis bajor faluban (Dachautól nem messze, a falu nevére már nem emlékszem…) magyarral találkoztunk a helyi közért - akkora volt, mint nálunk egy kisebb város egyik bevásárló központja - elõtt, és kérdésünkre elmondta, hogy hat éve él itt, és több, mint húsz helyivel együtt a szomszédos épületben, reklám- és marketingprojekteken dolgozik. Megtudtuk, hogy a kis- és középvállalkozások egyáltalán nem ritkák a hasonlóan kis településeken, gyakori, hogy városi vállalkozások is kitelepülnek kis községekbe, mivel megfelelõ munkaerõt ott is találnak, strukturális lemaradása szinte nincs a vidéknek, az adók és járulékok (társasági, iparûzési, stb. ) viszont kedvezõbbek.  Mondandóját úgy fejezte be, hogy bizony a falu fejlõdik, évrõl évre többen lakják, a helyiek pedig igazi lokálpatrióták - kötõdnek a helyhez.

Társaságunk a nyolcórás út végén boldogan tért haza a Heves megyei kis faluba. Még egy sört elfogyasztottunk a müncheni út emlékére a helyi vendéglátóipari egységben, majd mindenki otthona felé indult. Hazafelé bandukolva a hûvös vasárnap este - talán élményeim hatására - furcsa gondolatok kavarogtak a fejemben...

Lakóhelyem népessége az elmúlt húsz évben alaposan megfogyatkozott. Mára már nyolcszázan sem lakjuk a falut, míg a nyolcvanas évek végén ez a szám a nyolcszázötvenet is meghaladta. Ez a hanyatlás nyilván betudható az egyébként egész országot és Európát is jellemzõ születési-halálozási adatoknak: egyszerûen többen halnak meg, mint születnek, társadalmunk öregszik. A másik lélekszámot befolyásoló tényezõ a mobilitás, egyre többen mennek el, többségében városra.

Hogy miért? Hatalmas, nyálas közhely, de a jobb élet reményében. A biztosabb munkahely miatt, jövõjük, gyermekeik jövõje, iskoláztatása miatt, és még sorolhatnám.

A rendszerváltással egy idõben, a termelõ szövetkezetek megszûnésével gyakorlatilag a munkahelyek nagy része megszûnt a falusi ember számára. Szerencsésebbek saját vállalkozásba kezdtek, de ez nagyon elenyészõ kisebbség. A többség elkezdett dolgozni a környezõ városokban. Mondanom sem kell, hogy a probléma már a munkahelyre való eljutással megkezdõdik. Személygépkocsira nem mindenkinek telik, nem beszélve az üzemanyag árakról. Aki pedig busszal akar közlekedni, annak egyrészt alkalmazkodnia kell a Volán nem túl sûrûn induló járataihoz, másrészt fizetni kell a bérletet (a legtöbb munkáltató már csak a legritkább esetben támogatja, esetleg állja az utazás költségeit). Egy harminc kilométeres bérletnek jelenleg tizennyolcezer forint az ára. A közeljövõben ráadásul az sem biztos, hogy lesz mivel utazni, hisz Kákosy Csaba, gazdaságiminiszter-jelölt a napokban úgy nyilatkozott, hogy a Volán társaságok privatizációjának folyamata már jövõre elindulhat. Ha ez megtörténik, és esetleg egy vonal nem lesz kellõképpen nyereséges, annak egyenes következménye lehet az adott vonal járatainak a számának radikális csökkentése, esetleg megszüntetése. Láthattuk, mi történt a MÁV-val, ezért nem tûnik utópisztikusnak az iménti gondolat-vezetés sem.

A kis- és középvállalkozások sem burjánzanak falvakon. Nagyon kevesen mernek belefogni, mert az állam nagyon keményen - összehasonlítva a javarészt külföldi multikkal - megsarcolja ezeket a vállalkozásokat. Sokan ezért a másik megoldást választják a munkaerõ alkalmazása során, azt pedig úgy ismerjük, mint feketegazdaság. Ez viszont nem jó az államnak, mert nem fizet adót a vállalkozó a dolgozók után, a munkáltatónak sem, mert folyamatos félelemben él, hogy mikor jelenik meg az ajtóban az APEH-ellenõr, a munkás pedig szintén illegálisan dolgozik.

Az elmúlt hónapokban a környezõ falvakban bezártak egy általános iskolát, további kettõt összevontak. Van olyan hétéves nebuló, aki negyedikes koráig a szomszédos faluban, utána a második szomszéd faluban abszolválja majd tanulmányait. Iskolabusz persze nincs, az önkormányzatok magukat sem bírják fönntartani, így a gyerekek a menetrend szerinti járatokkal utaznak, reggel héttõl délután négyig iskolában vannak, attól függetlenül hány órájuk van éppen, hisz nekik kell igazodni a buszokhoz. A szülõ persze járathatja gyermekét városi iskolába, más kérdés, hogy mekkora teher egy nyolc-tízéves gyereknek a napi másfél óra buszozás, a teljesen más életritmus, más környezet, mint amit addig megszokott.

Mikorra házunk kapuja elé értem, megerõsödött bennem az érzés, hogy - ismét közhellyel élve - az élet nem habos torta, pláne falun nem. Falun, ahol bántóan kevés munkalehetõség van, ahol sorban szûnnek meg a közösségi élet alappillérei, az általános iskolák. Falun, ahonnan, jövõkép híján, hasonló korú ismerõseim nagy része fejvesztve menekül városba, külföldre... Vajon elég-e a helyhez való ragaszkodás, hogy a falu életben maradjon?

Vajon mi lesz veled, falu?