El lehet-e menekülni az elõl, ami voltál? Az elõl, ami, és aki valaha az életed része volt, de orvul cserbenhagyott? Múlttá vált-e egyáltalán, vagy még legbelül mindig ott dobog minden egyes lüktetéskor a szíved mélyén? 

Nem könnyû dolog. Megkockáztatom a kijelentést, hogy lehetetlen. Hiszen hogyan is múlhatna el az, ami egykoron oly fontos volt. Ami elkísért, vele volt minden pillanatban, s óvott mindentõl, ami rossz.  Lehet az barátság, szerelem, bármi. Ami egyszer volt, az örökre megmarad. De elmenekülni elõle nem lehet. Ha el kell egyáltalán.

Lehet, hogy jobb szembenézni vele. Nekirontani annak, ami fáj, még ha bele is törik a bicskád. Vagy a szíved. Még ha fáj is, de vállalni a múltad részeit. Büszkének lenni arra, hogy volt, de elmúlt. Véget ért bár, de ideig-óráig boldog voltál tõle. Mert hát a boldogság egy igen múlandó dolog. Van, aztán egyszer csak huss- elillan. No persze az ember már csak ilyen- mindig arra vágyakozik, ami nincs, vagy ha létezik is mindörökre puszta ábránd marad csupán. Nem lehet elérni a célokat, oly messze vannak. De ha mégis részed volt benne, és rájössz, hogy elvesztetted- az maga a megtestesült szenvedés, a nagybetûs KÍN. Mert eleinte vissza akarod szerezni mindenáron. Aztán majd rájössz. Nem lehet. Nem bizony barátom, bármennyire is szeretnéd. Tovább kellene menni, de nincs erõd. Nem érdekel a lehetõség, amit az élet kínál. Nem érdekel semmi. Szenvedni akarsz. Sajnálni kicsit önmagad.

Aztán majd idõvel jobb lesz. Jobb lesz? Nem bízhatsz másban, mert beleõrülsz. Ha ez az utolsó reménysugár nem maradna életed viharfelsõs egén talán véget vetnél mindennek. De még ott a remény, ez pedig életben tart. Fel akarsz állni a padlóról. Bármi áron. Beleölöd magad a munkába, a tanulásba, a drogba, az alkoholba. Akármibe, ami feledtet. Amivel el lehet fogadni azt, amit képtelen vagy. És a tested bár tiltakozik, egy darabig mûködik a rendszer. De a tiltakozás egyre erõsebb. Nem bírod. Megint visszaesel. Kiborulsz. Padlón vagy, már megint. Jön újból az önsajnálat, és az önsajnáltatás. Menjen mindenki a fenébe, de azért jólesik a figyelem. Csináld csak. Ez kell most. Erõt nem ad, sõt, mégjobban elgyengít, kicsinál. De már a végére kell érned. A teljes belsõ megsemmisülésbe. Már nem jöhet más. Vagy ha jönne, sem veszed észre, mert annyira mindegy minden, és Te annyira sajnálod már magadat. Meddig? Meg fogod unni. Biztosan. Mert egy reggel mikor a tükörbe nézel, szembe tudnád köpni magadat. Gyûlölöd magad azért, mert gyenge vagy. Mert nem bírsz felállni. És megunod. Eleged lesz. Leszarsz mindent, és felállsz. Új erõre kapsz. Beleveted magadat az életbe. Intézed a dolgaid, pörögsz, mindent elvállalsz, mindent megcsinálsz, mindenkinek segítesz. Túl vagy rajta. Egy darabig. De újra el fog jönni. Mint egy démon. Az életed, a sorsod démona. Ne is reménykedj hát, hogy megszabadulsz tõle. Nem. Nem lehet. Szar lesz megint. De majd abból is továbbmész. Tovább egy egész életen át. Le a völgybe, majd megint fel a hegyre. Mert csinálod. Mert nincs más választásod.

Mert Te is csak egy olyan elbaszott emberi lény vagy.