Hétfõn reggel hétkor általában épp egyik oldalamról fordulok a másikra. Tehetem mindezt annak a tudatában, hogy a hétfõ, mint olyan, tanításmentes nap, merthogy ekkorra nem vettem fel egyetlen elõadást, vagy gyakorlatot sem. Egyébként is úgy viszonyulok a hét elsõ napjához, mint egy bizonyos elhízott, narancssárga macska, ki Garfield néven híresült el. Ez a hétfõ azonban különbözött a megszokottól, ugyanis merész elhatározással leugrottam az oly kedvelt közeli angol turkálóba - nyitásra. Tovább után pedig a részletek!

 

Tükröm, tükröm, mond meg nékem, melyik a legkedveltebb hely széles Egerben hétfõn reggelente? Ó, a válasz egyszerû, nem kell hozzá tükör sem. Ismerik a Plus parkolóját, nem messze a Buszpályaudvartól? Na, ezt céloztam meg - mint késõbb kiderült, sokadmagammal- ezen jeles reggelen, mondván, lehet benne valami. Egyébként sem vetem meg a turkálók örömeit (ha valaki halászott már ki egy oldszkúl Adidas melegítõt 300 forintért, az megérti miért), de ez volt az elsõ eset, hogy a csipás szemmel várakozásos módszert választottam. Persze ezúttal leginkább a turi-pszihózis leírása miatt, de oda se neki, ha esetleg belenyúlok a jóba, az még külön hasznos is.

Jókora meghökkenésemre érkezésemkor már tömött sorok fogadtak a bejárat elõtt, és ez a tömörülõ "juszt se engedlek elõre, én leszek az elsõ"- felfogás a Sziget beléptetésre emlékeztetett. Mint az késõbb kiderült, ezek a normál hétköznapokon nyugodt átlagemberek ilyenkor élik ki ferde hajlamaikat, és ehhez képest a Szigetes sorban állás kutya fasza. Ahogy közeledett a hõn áhított nyolc óra, úgy nõtt a tömeg, és úgy fokozódtak az indulatok. Mögöttem egy nyugdíjas (amúgy szimpatikus) néni hevesen szidta a mai fiatalokat, mert nem engedik elõre. Nem akartam felvenni a célzást, mert addigra olyan mennyiségben tiportak a lábamra azok, kik a tömeg belsejébe igyekeztem még jobban nyomorogni, hogy ürültem, hogy van egy talpalatnyi hely, amit magaménak mondhatok. Egyébként is, azt gyanítottam, hogy az a néni, aki a mai fiatalok viselkedését káromolta azonos azzal az egyénnel, aki már jó tíz perce a bokámat hátulról rugdosta, elõrehaladási szándékát jelezendõ. Szóval csakazértse!


Nyugaton a helyzet változatlan. Feszülnek az indulatok, jön a forráspont, még néhány perc, és miénk az új áru! Hogy fokozzák a lelkesedést, ma még cipõvásár is van - megvan az ok a tülekedésre, mi több, a létezés célját ezen a reggelen a kopott Puma lábbelik, és a megunt mamuszok jelentik. Mellettem egy fiatal eladónõ (legalább is ezt vettem ki a szavaiból) bõszen ecseteli, hogy kabátot, azt többet már nem, mert már tizenhét van neki erre a télre, maximum ha valami nagyon szépet talál, hisz ennyiért a hülyének is megéri! Így van ez. Magamban egy régi kabaré sorait dúdolgatva várom, hogy eljöjjön az Idõ... "...használt autót, képeket, így lesz az ország roncstelep..." Már nincs sok hátra.


"Feltámadott a tenger, a népek tengere..."- írta egyszer jeles költõnk, pedig nevezett Petõfinek alkalma sem volt átélni azt a lelkes hullámot, ahogyan megindult a bejárat felé a feltüzelt sokaság. Ki is tört belõlem egy engedelmes adag halálfélelem, ahogyan sodródtam befelé, és ijedten vettem észre, hogy itt is-ott is el-eltûnik egy-egy arc a tömegben. Megszilárdítottam akaratomat, kifeszítettem a karomat, és - ha nagy nehézségek árán is, de- bejutottam. És a java csak most következett.


Kezemben egy jókora zsákkal belevetettem magam a ruhahalmokba. Csak hogy a kívülállók is el tudják képzelni: egy körülbelül 15*15-ös terembe jutottam, ahol méretes ládákba volt borítva A CUCC. Neki is veselkedtem én is, könyékig bele, és túrtam, és túrtam, és... (ne gondoljanak semmi rosszra, jó?).
Itt meg kell állnom egy definíció erejéig. Az 'ennyire' kedvezményes árú, nagy túrdákban hamar találkozhatunk az ún. hivatásos turkálókkal. Õk azon csoportba tartoznak, kik - a mezei turkálókkal ellentétben- a megélhetésükért túrnak e nemes pillanatokban. Csoportban rohanják meg a becses anyagot, és pióca módra tapadnak az értékesebb darabokra. (A miért-re a válasz egyszerû: nekik is van turkálójuk, és az itt megszerzett árut jókora plusz árral ellátva õk adják tovább a gyanútlan 'mezei turkálónak'.) Kifejezetten gusztustalan népség, mert a megszokott turiláz mellett nem idegen tõlük az agresszió sem. Én például, megelõzve egy ilyet, megkaparintottam egy fél pár, szemre kiváló egészségnek örvendõ Adidast. Egyszer csak megláttam a 'hivatásos' gyûlölködõ tekintetét. Gombócot éreztem a torkomban, de ennyitõl még nem hátráltam meg. Azonban midõn árgus szemekkel lestem, mit kezd a fél pár cipellõvel, egyszerre megjelent mellettem egy alak. Ami azt illeti, ezt nevezem igazán kellemetlen alaknak! Paramétereit tekintve versenyre kelhetett volna egy jókora kétajtós szekrénnyel, míg intelligenciaszintben egy kifejlett csimpánzzal. A 'he, adod azt ide, mi?' kérdésére, valamint gyanúsan egyértelmû arckifejezésére válaszként megállapítottam, ez a lábbeli egyáltalán nem is olyan szép, meg valószínûleg nem is az én méretem. Van ilyen. Mindketten megelégedetten léptünk tovább az ügyön: én megúsztam nyolc napon túl gyógyuló sérülések nélkül, neki meg megvolt a cipõ...


A következõ kellemetlen eset váratott magára, ezért egy röpke ideig én is átadhattam magam a felfedezés örömeinek. Minden újabb kihalászott ruhadarab új örömet, és elégedettséget, míg minden új láda új lehetõséget rejtett magában. Aztán, egyszer csak, midõn épp egy újabb láda rejtelmeivel igyekeztem behatóbban megismerkedni, megtörtént a baj. Egy erõs lökést éreztem, ép hopp, máris fejjel lefelé a ruhák közt találtam magam. Mire nagy nehezen, vörösödõ fejjel kikászálódtam, már csak egy ismerõs hátat pillantottam meg, mely ahhoz a nyugdíjashoz tartozott, kinek felháborodott 'ezekamaifiatalokozását' sikerrel figyelmen kívül hagytam. A kimászásban egyébként egy hölgy némi segédkezet nyújtott, bár mint megtudtam, mindössze azért, mert egy blúz, ami felkeltette az érdeklõdését, esésem után a testem alá került, és sehogy nem tudta volna kiszedni alólam, ha hosszabb ideig ott fetrengek. Tanulság: barátkozzunk nyugdíjasokkal! Hisz ha ezt a feldühödött nagymamát nekieresztettem volna annak a szekrényméretû baromfinak, aki inzultált, máris lenne egy pár cipõm. Viszont még így is volt hátra a megpróbáltatásokból, hisz egyszer csak megjelent egy hölgy, és megérdeklõdte, nem-e próbálnék fel egy-két ruhadarabot, mert szeretett fiacskája (akirõl megtudtam, hogy karosszéria-lakatos, de most munkanélküli, szõke, szereti a levest, és a rántott húst, viszont soha nem húzza le a saras lábát a lábtörlõn...) épp az én méretem. Nos, gondoltam, ennél rosszabb már úgy sem lehet, persze még ilyenkor is érhet csalódás! Ugyanis nagy lendülettel elém rakott egy tömött zsákot, mely elsõ blikkre egy teljes család éves ruhaszükségleteit megoldotta volna...


...A nadrágoknál untam meg az egészet, és kijelentettem, hogy szégyellõs vagyok (ugyanis, nagy szerencsémre, ebben a túrdában nincs próbafülke). Ezt Erzsike néni nagyon sajnálta, és tudtomra hozta, Pista fia is ilyen butuska. Pista butusságának okán felmentve éreztem magam, viszont az én hülyeségem okán nem. Ugyanis a nagy próbálgatás közepette nem vettem észre, hogy az alig egy méterre tõlem, addig magányosan otthagyott zsákom eltûnt. Pár perc ideges kutakodás után egy közeli ládában találtam egy viszonylag korrekt kék inget (csak nem megyek el üres kézzel), és fizetés után, alaposan leizzadva és még mindig csipásan a kijárat felé vettem az irányt.

Tanulság. Ha nincs megfelelõ tûrõképességünk, ne járjunk multi-turiba. Ha mégis, az öreg néniket gondolkodás nélkül engedjük magunk elé, vigyünk magunkkal baráti körünkbõl vagy baseball-ütõt, vagy egy vállalkozó kedvû, szintén birkózó-paraméterekkel megáldott egyedet (állítólag lehet órabérbe' bérelni valahol). És! Semmi, de semmiféleképpen ne hagyjuk õrizetlenül a kincseinket.

Ja igen. Még mindig fáj a bokám ott, ahol az Agresszív Nyugdíjas megrugdosott. Pech.

 

Ó, Nagy Turkáló,

Magyarország a Te országod,

Legyen meg a Te akaratod:

Hétfõn nyolcázé'

Kedden haccázé'

És így tovább...

 

Ámen!