Van egy - talán az utolsó - generáció, melynek tagjai még ettek tyúkszart totyogósként. Ebbõl az a következtetés vonható le, hogy - nagy valószínûséggel - tyúkkal is találkoztak már. Ha máshol nem, hát a nagyi baromfiudvarán...

Viszont kecsketõgyet már csak alig néhányuk ráncigált, mikor még épp olyan magas volt, mint a szarvas-szakállas pajtás. Bizony-bizony. Lassan már ez a jószág is az állatkertbe teszi át székhelyét egzotikus társaival együtt. Hisz sem idõnk, sem terünk nem engedi, hogy négy-, vagy akár csak kétlábúakat tartsunk otthon. A panelba "nem fér bele", a kertet meg inkább sportfûvel vetjük be zöldségek helyett. Azt csak nyírni meg locsolni kell és kész. De visszatérve a kecskékre: ott még azért nem tartunk, hogy a kihalás vagy az orvvadász réme fenyegetné õket. Inkább a tudatlan anyukáktól kellene megóvni ezt a fajt. (És még sokat.)
Azoktól, akik azt tanítják csemetéiknek a vadasparkban, hogy a kecske egy borzasztóan veszélyes állat, mert ha túl közel megyünk hozzá, felöklel minket, amibe belehalunk.

- Kisfiam, nézd csak - mondja "ütyürüpütyürü" hangon egy szõke harmincas a karám farúdjain támaszkodva -, az ott a bak. A fiúkecske. Ott, látod, amelyiknek szarva van meg szakálla.
- Anya, ész a mászik keske lány? - érdeklõdik tovább a kicsi.
- Igen, mert annak nincs szarva.

Természetesen a - lelkes anyukát - hallgató tucatnyi ember közül csak egynek tûnt fel, hogy a bakkecskének titulált lény lábai között egy hatalmas tõgy is himbálózik. Ez a tudós is a gondozó volt. Ennyit az okításról. Mert van ennél meghökkentõbb példa is a földkerekségen. Egy - nagyvárosból vidékre - kiránduló óvodás csoport képtelen volt elképzelni, hogy létezik "nyúl" avagy "nyuszi" nevû állat. Aztán amikor a vendéglátó gazdasszony a kert végében álló ketrecekhez invitálta az aprónépet, tágra nyílt szemekkel sikítottak fel: jaaa, tapsifüles! Hát ezt ismerjük!

A legtöbb gyerek azért nem mehet ki a játszótérre homokozni, mert koszos lesz a ruhája. Nem lehet állatokat simogatni, mert fúj, kakás, nem lehet pocsolyába lépni, mert sáros lesz a(z új) cipõ, nem lehet biciklizni, mert esik az esõ vagy pont azért, mert süt a nap. Így mi marad?

Nem más, mint a számítógép. Ahol etethet virtuális tevét meg csigát, versenyezhet motorral (mert a sajátját, a kis mûanyagot soha nem hozhatja ki a garázsból), gyilkolhat ököllel, gépfegyverrel, bombával, és így tovább. Közben meg ki-kiszalad egy nutellás kenyérért vagy csipszért, amihez néha dukál egy szem antibiotikum is az éppen összeszedett kór miatt.

Van még egy generáció, melynek tagjai kiskorukban megsimogathatták az állatot, amit úgy hívnak: ló, és bemehettek az istállóba, mikor a nagypapa fejte a Riskát. Minden nyáron lepirultak a napon, ettek nadrágszárba törölt körtét és fürödtek tóban, patakban, folyóban. Emellett ettek tyúkszart (igen, azt), homokot és falevelet. Néha egy-egy kecskebogyót is. (Minden gyerek tudja, hogy a tyúké finomabb.) Ez a nemzedék csak ennyit üzen az utána következõnek: Köszönjük szépen, jól vagyunk!