Láttatok mostanában olyan fiatalokat, kik feketére festett körömmel, és mélyen szembelógó hajjal adják a világ tudtára, hogy márpedig õk mennyire Emósok? Vannak ugye a fiatalkori elmebajnak különbözõ divathullámai, de ez majdcsak az összes eddigit veri. Vettem hát magamnak a bátorságot, hogy egy kissé a körmére nézzek az említett õrületnek, a csapba szarni vagy a szarba csapni kérdéskör alapján.

 

 - Optimizmusból elégtelen -

Mielõtt azonban belemásznék a részletekbe, lássuk mi a "kincstári" magyarázatként, közszájon elõforduló jelentése az emónak: a meg nem értett, sérülékeny és sebezhetõ lelkû, érzelgõs fiatalok sorolják magukat ide, akik ráadásnak (de nem feltétlenül!) az idegesítõen idétlen zenék rabjai. A szó maga az angol emotinally (érzelmes) szóból ered, de hülye hasonlattal élve, látva a külsõségeket, olyan lehet inkább a lelkületük, mint a keselyûé, mely túl késõn érkezett a döglött bárányhoz. Ez persze még nem adja meg, miért olyan nevetséges az emókultúra kis hazánkban, de arra talán utal, hogy a legtöbbeknek (magamat is beleértve) halvány fingja sincs arról, mi is az Emó igazából. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehessen divatjelenség Magyarországon...

 

Definiálni nem lehet rendesen, csak annyi a sejthetõ, hogy az Emó amerikai nyavalya, onnan fertõz, és ha végigsétálok bármelyik város utcáján, szembetûnik, hogy terjedési sebességét tekintve jócskán rávert a madárinfluenzára. Az aberrált tizenéveseknek viszont megadja a legfrissebb lázadás lehetõségét, hisz mára lefutott a Nirvana-életérzés, a legtöbben magasról szarnak a metálra, az elektronika kínálta lehetõségekbõl pedig amúgy is a legtöbben csak a partidrogokat találták elég "vagánynak", tehát ideje volt, hogy befusson valami, az újnál is újabb õrület, mely az eddigi ökörségeket hárommal szorozza fel.

 

És lõn világosság, illetve, pontosítok, sötétség: A már említett hátul felnyírós - elõl szembelógós frizura mellett a körömfestés is kegyetlen mánia, de legalább közelít a férfi/nõ egyenlõség megteremtéséhez, hisz ezt az Emóban mindketten nyugodt szívvel megtehetik. Ráadásnak, ha ezzel a frászt lehet hozni az öregekre az utcán, vagy a szülõkre a szívizomgörcsöt, pláne frankó! Nosztalgiázva most eszembe jut, az én idõmben elég volt, ha kivettem anyukám Beatles kazettáját, és helyette jó hangosan Jeff Mills-t, vagy a Bad Company-t bömböltettem. Változik a világ, változik ez is: ma már nem elég, hogy mi tudjuk, meg nem értett kamaszok vagyunk, újabban ezt egy tubus haj-, illetve körömfestékkel kell a nagyvilág tudtára adnunk. Persze lehetnék szenzitívebb is, de nagyon úgy fest, ez is csak olyan, mint mikor a kisgyerekek büszkén jönnek megmutatni, hogy tele a bili.

 

 

 

Persze könnyû mindenféle párhuzamot hozni a zene és az elmebajos fiatalság között, de sajna helyénvaló: Nem attól Emós a mai emós, mert ismeri a már kõkorinak számító Embrance-t, vagy Ian Mckay és Guy Piciotto nevét, hanem az eladható külsõségek miatt. Meg egyébként sem elvárható, hogy bármivel is tisztában legyenek, mert elég a zajártalom, melyet még az MTV (tudjátok, az az adó, amely hamarosan éhenhal a Youtube miatt...) közvetít, értem itt a Tokio Hotel-AFI-My Chemical Romance háromszöget (az AFInak ezúton is lófütty a seggébe a Love like winter-ért! Ennyire rossz zenét hogy lehet készíteni???), és a többi hasonszõrû szarhalmot. De oda se neki, a zenét megbocsátom, ahány ízlés, annyi féle, c'est la vie, meg minden, egy orrhosszal így is elõzik a Lakodalmas Lajos-féle lagzipop borzalmait.

 

Nagy az Isten állatkertje, az bizonyos, pláne, ha az emót életérzésnek vesszük. Ezzel az életérzéssel viszont együtt jár a mû depresszió, a divat-biszexualitás, sajna egyre inkább terjedõ körben. Ilyenkor jelentem ki teljes vállszélességgel, hogy fene az ízlésüket! Ja, igen. A másik kedvenc, ha a myspace-en kattintgatok, nézelõdve az embereket: a felülrõl fényképezett, mûszomorúságtól bamba pofát vágó idiótáktól már elcsöppen az agyvizem, közvetlen a forráspont után. Megoldás nincs, jobb esetben ha felnõnek, benõ a fejük lágya, és rájönnek, nem kell a fekete mûköröm meg az olcsó hajfesték az érzelmesség kimutatására. Ha meg már deviancia, a nem-megfelelõen szocializálódott idióták szöszmötölése, akkor már legyenek a punkok, ha engem kérdeztek: Abban legalább volt kraft! Vagy tényleg ennyire eldeformálódottak ma már az értékrendek, hogy ez számít trendinek? És ha már trendi, akkor ugyanúgy trendi, mint Britney? Vagy az nem tûnik gyanúsnak, hogy még a maxiciki 100x Szép is közöl fotósorozatot emódivatról (fekete-rózsaszín összeállítás ráadás halálfejjel)? Vagy hogy lehet olyan weblapokat találni, ahol szócikkeket tesznek közzé a ’Hogyan lehetsz még Emósabb’-témakörben? Nem gyanús itt valami egy csöppet?

 

Namármost. Az az érzésem, itt valaki(k) piszok mód meg lettek vezetve. De sebaj, ahogy az lenni szokott, ez a divathóbort is elmúlik (jobb esetben) néhány éven belül, és majd röhögve emlékszenek vissza a delikvensek többsége, mekkora hülyék is voltak fiatalként. Meg egyébként is, ahogy a mondás tartja, ha a másnaposság megelõzné a részegséget, a házasság a szexet, és a halál az életet, az emberek 98 százaléka nem próbálná ki egyiket sem.

 

 

De legalább egy jót el lehet mondani errõl az emó-dologgal kapcsolatban: az utóbbi évek legdeformáltabb viccét róluk ötölte ki valami tréfás kedvû kritikus. Így szól:

 

-Miért jó az emós torta?

-Mert felvágja magát!

 

No comment.