Mobil Papák

Írta: Majláth Orsi 2007. május 16. szerda, 14:49

Miért nem kezdünk el ugrabugrálni örömünkben, ha megszólítanak minket úton, vonaton, váróteremben? Miért nem fogadjuk érdeklõdve egy ismeretlen ember közeledését? Miért gyanakszunk, hogy megint kéregetni akarnak tõlünk, vagy zaklatni, beszervezni, ránk telepedni, meglopni?

            Lassan már az idõt sem szívesen mondjuk meg óra - és telefonvesztett társainknak. Jól magunk elé kanyarítjuk az évek során összetákolt pajzsunkat, "EKG alakúra" ráncoljuk szemöldökünket és még csak véletlenül sem nézünk mások szemébe. Nehogy má' véletlenül beszélgetni kelljen valakivel.

      Aztán meg nyavalygunk, hogy senki nem kíváncsi ránk és hû de magányosak vagyunk.

      Túl a szigorlaton és egyéb felsõoktatási finomságokon hazafelé tartottam a tömött távvolánnal. Éljen, megint rögzítettem egy macskakövet a diploma felé vezetõ úton. Elég is volt ez az agyelszívás. Arra gondoltam, hogy most lesz aztán "ereszd el a hajam". Három nap tömény szabadság. Azt olvasok, amit én akarok, és addig, ameddig én akarom.

      Már a buszon elkezdtem feszegetni a kalitka fémpálcikáit. Jól hátra ültem a sarokba, hogy - arcátlan módon - minél nagyobb területet gyarmatosítsak a megyeszelõ szerkezeten, és hogy ne tépjék le a fülemet táskáikkal a felszálló utasok. Elõvettem a hajnalban zsákmányolt hírlapot, ami meglehet, hamarosan csak egy adathalmaz lesz a hazai sajtó történetében, és átadtam magam az információk - a busznál biztos gyorsabban - száguldó folyamának.

      A tevékenység nem volt éppen zavartalan, mert persze, hogy ilyenkor bombáznak sms-ekkel a csoporttársak. "Nehéz volt? Milyen tételt húztál? Szivattak a tanárok?" Ilyen sms-niagarában mindig szeretnék egy jó nagy koffeininjekciót a hüvelykujjamba, hogy minél hamarabb letudjam a reflexiókat. Miután kipötyögtem magam, újra teletapétáztam a járatot az újságoldalakkal. 

     Épphogy emészteni kezdtem a kultúrrovatot, amikor valaki átbeszélt hozzám a diszkmenemen keresztül. Balról jött a hang - mivel jobbról csak a jéghideg ablak suttogta párás leheletét elkékült fülcimpámba.

    * Ne haragudjon, kisasszony, hogy megzavarom olvasás közben. De figyeltem, olyan ügyesen kezeli a kis telefonját. Megkérném valamire, ha megengedi. Csak elõveszem... - és mire felpillanthattam volna, már a kézitáskájában kotorászott.

   A mély-reszelõs hang tulajdonosa egy erõs-hetvenes úr volt, meglepõ, kosárlabda-játékoséhoz hasonló testalkattal. Bozontos szemöldökei kíváncsi hernyóként pihentek szürkéskék szivárványhártyái fölött. Tenyérnyi, világosbarna kalapján apró, kopott-zöld növényminta. Úgy festett a busz hátsó, magasított üléssorának közepén, mint egy eltévedt cserkész.

   Na, lesz program a két óra múlva alánk csúszó végállomásig. Se agyfrissítés, se szabad akarat. Már láttam magam elõtt, ahogy elõvesz egy cetlit, hogy hívjuk már fel a készülékemrõl az ismerõsét, hogy közölje, mikor érkezik. Aztán meg majd elmeséli nekem a fél életét. (Vagyis beindultak a tapasztalatokból összeollózott, kedves kis sztereotípiák, amiért utólag majd' lesül a pofámról a bõr.)

   Az öregúr folytatta: - Nekem is van egy ilyen készülékem, tessék, ismerkedjen vele néhány percig, mert biztos más típus, mint az öné. Manapság annyi apparát van kereskedelemben. Aztán kérem, mutassa már meg, hogyan tudom használni. Csak az alapvetõ dolgokat.

   Akkor tudatosult bennem, hogy gyorstalpaló tanfolyamot kell tartanom, amelynek hirtelenjében a következõ nevet adtam: Hogyan használjuk saját készülékünket, ha nem a chiptechnika korában szocializálódtunk, avagy modern kurzus nagyszülõknek.

   Kezdjük az alapoknál, gondoltam: hívásindítás zöld gombbal, megszakítás a pirossal, kis telefonjel felvillanása a nem fogadottnál. Az öregúr csillogó-értelmes szemekkel pislogott idõközben felkapott bagolylencséi mögül. Bólogatott, mondta, érti. Akkor tovább a következõ leckére: üzenetek. Kis boríték középen, beérkezõ, olvasás, ecetera. Azt tanácsoltam, érdemes törölni a lényegteleneket (pl. a szolgáltató reklámsorait), fõleg most, hogy már negyven (!!!) olvasatlan összegyûlt, mert hamar betelik a láda, és nem kapja meg idõben a fontos darabokat. Ez is rendben.

   Harmadik lecke: az üzenetírás. Na, ebbõl nem ártana még egy-két pótórát venni, mert negyven perc múltán sem ment tökéletesen a "szevasz, Józsi komám". De sebaj, hisz én sem tudtam azonnal szerteszórni önmagam a haverok között elsõ piskótaalkatelemmel.

   A célállomás elõtt néhány kilóméterrel riasztott szürkeállományom lelkes sejthada: a billentyûzár! Nagy levegõ és ismét oktatásra fel. (Mert ugye nem utolsó dolog, hogy nem hívjuk fel a fél világot a zsebünkbõl.) Csillag hosszan, kis lakat be. Zöld gomb feletti pöcök röviden, villámgyors csillag, kis lakat ki. A bácsi örömtõl szikrázó tekintettel nyomogatta acélszürke kütyüjét és újabb kérdésekkel bombázott:

    * Ha lezárom a telefont, attól még csilingel, ha keres valaki vagy postát kapok?
    * Természetesen. - feleltem készségesen.
    * És ha hívnak, akkor is ki kell lakatolnom, hogy felvegyem, ugye?
    * Nem. Csak nyomja meg a zöld gombot és máris beszélhet.
    * És ha a lányom hív, akkor is fel tudom venni?
    * Persze - mondtam visszafojtott mosollyal -, azt meg el is felejtettem mondani, hogy a telefonkönyvbe bejegyezheti az ismerõsök számát és nevét, akkor nem kell folyton a papírról beirkálni.
    * De jó! Honnan tudta, hogy így szoktam? Mindig elhagyom a cetlit és kezdhetem az elejérõl a kódexmásolást. Köszönöm a segítséget, okosabb lettem egy cseppet.

   Szedelõzködni kezdtünk, de közben tovább fejtegettük a mobiltémát. Ahogy begyûrtem elárvult újságomat a táskámba, körbenéztem a buszon. Észre sem vettem, hogy a körülöttünk ülõk (vagy inkább már állók) szúrós szemmel figyelik a párbeszédet. Valószínûleg az elejétõl. Legalább egyszer az életben én is magamra húzhattam a kiállhatatlan-hangos útitárs szerepét. Azzal a különbséggel, hogy a szokásos, útvégi eredmény - mások akaratlan felbosszantása mellett - egy halandó tudásának gazdagodásával is gyarapodott.

   A busz nagyot szusszanva stabilizálta (vég)állapotát a megálló peronja mellett. Már alig voltak néhányan fent, amikor a bácsi még hátraszólt:

   - Tudja, kislány, mi öregek már buták vagyunk ehhez. Nincs rá szükségünk és nem is bírjuk felfogni azt, amit maguk pofonegyszerûnek tartanak, és olyan szakértelemmel használnak, mint én a kiskapát. Hálás köszönet, minden jót!

   Épp teleszívtam a lebenyeimet, hogy válaszoljak, de hiába. Már nem volt idõm érvelni, hogy egyáltalán nem hülyék az öregek, meg hogy nem is olyan öreg a bácsi, és hogy logikusabb kérdéseket fel sem tehetett volna. Azt is szerettem volna elmondani, hogy legyen csak büszke magára, mert nem mindenki mondhatja el ilyen idõs korában, hogy halad a korral és jobbra-balra lövöldözi az sms-eket. (Akkor talán hinne nekem, ha tudná, hogy mi az a wap, a blútúsz, meg a szinkronizálás. Mert nekem ezekrõl még csak gõzpárám sincs.)

   Épp leléptem a padlószõnyeges fémlépcsõ utolsó fokáról, amikor valaki a vállamra tette a kezét. Majdnem leállt a légzésem, mert agyam még mindig a  bácsival való találkozás eredményeként felduzzadó gondolatfolyamban ringatózott. Kikerekedett szemmel kerestem a szívbajhozó személyét. Erõs-hatvanas öregúr állt elõttem, fényes-barna bõrkabátban, orrán legalább pluszhármas szemüveggel. Õ volt, aki az elõttem lévõ ülésen játszott négyévesforma kisunokájával.

   - Bocsánat, kislány - szólított meg suttogva -, csak azt szeretném tudni, hogy mikor utazik megint ezen a járaton. A következõ kurzusra én is beiratkoznék.