Idõutazás az ötvenes évekbe, ahol egy képzeletbeli film díszleteit látjuk, s a rendezõ éppen a kellékest utasítja, hogy itt vannak az elvtársak a fõvárosból és egy kicsit "pártosabb" filmet szeretnének? S használja bõven a paradicsomlét, mert az amerikai imperialisták már a harmincas évektõl színes filmeket forgalmaztak? Vagy csupán reklámfogás, hogy felfigyeljenek végre a szürke és unalmas fotográfiákra? Egyáltalán, kik ezek az alakok, akik ennyire hivalkodnak más tollazatával, színeivel és formáival?

Valóban, a vörös forradalmi szín, reklámszín, figyelemfelkeltés, rámutatás, de legelõbb - etimológiailag is - a vér színe. Nem véletlen, hogy az 1859-es solferinói csata sebesültjei láttán elborzadó, tisztes üzletember, Jean Henri Dunant kitalálta a vöröskeresztes mozgalmat, melynek emblémáját saját nemzeti jelképe, a svájci zászló színeinek megcserélésével alakította ki. Azután itt vannak a profánabb jelentések: a tiltás (piros lámpa vagy felirat), a „csak saját felelõsségedre” figyelmeztetés, egyszersmind hívogatás (piros lámpás ház), vagy mint kiemelt esemény (piros betûs ünnep), lángoló érzelem, szerelem és szeretet (piros szív). A fotó feltalálása elõtt pár évvel például a "legelsõbb szépmûvészeti magyar folyóírás", az 1833-ban induló Regélõ egyik szerzõje a következõ jelentéseket társította a veres színhez: a "veres - világos: vadságot, zabolátlan pajzán örömet. - Bibor veres: uraságot, fenséget. - Mély vagy setét veres: boszú-vágyat, dühösséget, háborúságot. - Szederjszín veres: haragot. - Piros vagy rózsa veres: szerelmet, örömet, boldogságot. - Sápadt rózsa veres: epedést" jelent. (K-th W. Pr.: Szinek symbolikája. Regélõ 23, 1834. március 20.) A lap szerkesztõje egyébként - nomen est omen - Róthkrepf Gábor volt.

Miközben a kiállítás össz-látványa egyértelmû, világos, tiszta képletet mutat, s a mûvek semmiféle bonyolult, rafinált vizuális rejtvény megfejtését nem igénylik, egy idõ után arra ébredünk, hogy Daradics Árpád munkáin - amit õ inkább ösztönösen, mint tudatosan vállal - többféle tradíció rétegzõdik egymásra. A vörös szín mind pozitív, mind negatív érzeteit évezredekkel korábbra is visszavezethetjük, gondoljunk akár az antik császárok méltóságszínére (Bíborbanszületett Konstantin), a keresztény szimbolikában Keresztelõ Szent János ruházatának vörösére, illetve a pokol tüzére vetett bûnösök kínjaira. Hasonlóképpen õsi tradíció a képek átfirkálásának, átrajzolásának gesztusa, eredeti (mágikus) jelentésének kitörlése, eltérõ tartalommal való megtöltése. Értelemszerûen újabb tradíciót képviselnek a privát fotók, hiszen a megjelenítettek anyáink, apáink, nagyanyáink nagyapáink korát idézik fel, ezek a fotográfiák ténylegesen ott lógnak a falakon, esetleg fiókok mélyén, dobozokban, családi albumokban lapulnak. A legutolsó, legfrissebb, egyben reklámgrafikusi rutinra valló tradíció a már kötött emblémák, matricák, logók, ikonok alkalmazása, melyek közül mindenki számára ismert a trikókon, öngyújtókon, bögréken és más használati eszközökön világszerte elterjedt, kinyújtott nyelvû Einstein-fotó, vagy a hasonlóan sikeres „sztár” a Rolling Stones márkajele. Ezeknek a számunkra is bizonytalanul megfogalmazható rétegeknek, a tradicionális elemeknek a szabad variációja eredményezi azt a speciális vörös–szürke kontraszthatást, amely az elmúlt években Daradics Árpád mûvészeti védjegyévé vált. A "felületkezelt" képek látvány-együttese nagyon intenzív, koncentrált, nem tûri a semleges nézelõdést, bámészkodást. (Technikai elõzményeként hadd említsem meg a világhírû fotómûvész, Pécsi József 1932-ben megjelent Photo und Publizität címû reklámkönyvét, amelyben a fotografikus reklám vörössel kombinált megoldásait mutatta be.) Érdekes, hogy saját generációm számára nemcsak a privát fotók, hanem a vörös színek is fiatalkori emlékeket idézhetnek: a Vörös Október Férfiruhagyár konfekciótermékeit, a Vörös Meteor Egyetértés futballcsapatát, a Vörös Csillag Traktorgyár mezõgazdasági gépeit, s az iskolai ünnepségeket énekelt Vörös Csepel munkásindulót. Sokak számára ez a korszak tragédiákkal teli - a kollektív emlékezet a vörös színhez kapcsolva ezeket is õrzi -, Daradics képeinek hangulata mégsem drámai, még akkor sem, ha esetleg az eredeti szituáció ilyesfajta közelítést sugallhat. A képtáblákon, akárcsak a vörös szín, elömlik az irónia, a pajkos, olykor gonoszkodó játékosság. "Piros autó nagyon szalad / Piros, autó, mint a pipacs. / Piros autó ipiapacs, / megláttam a rendszámodat!" (Nemes Nagy Ágnes). Felmerül a kérdés, merre tovább? A képek egyfelõl a hagyományos festészettel kacérkodnak – Daradics témái egy részét meg is festi -, másfelõl pedig a mozgókép irányába való kitörés lehetõségét hordozzák magukban. Egy idõ után talán összeáll egy képes album, installáció vagy mozgóképi anyag, amely - akárcsak Forgács Péter szövegekkel és zenével átírt amatõrfilm-sorozata - a Privát Magyarország címet viselheti.                 

Egyelõre elégedjük meg egy rövid summázattal: az agresszív jelek tehát hol kioltják, hol felerõsítik a felnagyított fotók eredeti jelentését, így értelmük akár az ellenkezõjére is válthat. Mintha egy meghökkentõ, kifordított világ töredékes képkockáit látnánk. Különös egyensúlyi helyzet alakul ki: miközben azt érezzük, hogy a geometrikus, máskor organikus vörösek vírusként kebelezik be a felületet, az eredeti kép is védekezik, és saját idejébe rántja vissza a kései gesztusokat. Mindenesetre könnyen összeválogatható belõlük egy saját történet: a vörösfenyõk lombjai között csupa vörösbegy fészkel, Budapesten, a Pál utcában most a vörösingesek gyõznek, itt az asztalon hûs vörösbor illatozik, a játékvezetõ pedig a közönségnek piros lapot mutatva lefújja a mérkõzést - vége a játéknak.

Szücs György
Eger, Kis Zsinagóga Kortárs Galéria, 2009. június 17. 

Elhangzott Daradics Árpád kiállításának megnyitóján.

 

Tovább a Kis Zsinagóga honlapjára >