Lyukas kifli

Írta: Molnár Enikõ 2008. november 19. szerda, 11:59

Fúrtad ki mostanában egy kifli belsejét, hogy túró rudit dugj bele? Mártogatsz még háztartási kekszet teába vagy kakaóba? Mesélsz még hangosan magadnak történeteket, ha egyedül vagy? Félsz még néha éjszaka a gonosz lábmegragadó szörnytõl? Emlékszel még, mit játszottatok a suli udvarán, amikor elõször esett a hó?

A hátsó kertben állt egy gyönyörû cseresznyefa. Minden nyáron kölcsön kellett kérni a szomszédtól a létráját, hogy leszedhessük a tetejérõl az érett gyümölcsöt. Mellette egy mogyoróbokor terpeszkedett, amin ugyan nem termett túl sok mogyoró, viszont nagyon jól el lehetett benne rejtõzni.

Amikor kicsik voltunk, a környéken minden gyerek a nõvéremmel akart játszani. Õ találta ki a legjobb játékokat, és mindig olyat, hogy mindenki játszhasson benne. Azt hiszem a szomszéd fiú még emlékszik a T-rex támadásra, csak mostanában leköti a nõsülés, úgyhogy nem beszélgetünk. Pedig az a játék volt a legeslegjobb mind közül, és akárhányan játszhattuk. Az egyikünk elbújt a mogyoró bokor mögé, és mikor a többiek, mint óvatlan, gyanútlan természetjárók, arra jöttek, hirtelen vad üvöltést hallatva elõugrott rejtekébõl és végigkergette a többieket a lejtõn. Ha nagyon sokan voltunk, lehetett két szörny is, két különbözõ bokorban lapulva, de anya ezt nem szerette, mert ilyenkor szanaszét taposták menekülés közben a veteményesét.

A másik nagyon jó a hajós játék volt. A hátsó teraszunk volt a hajó és állandóan viharba kerültünk. Nõvérem, a vörös szakállú kapitány, mindig engem küldött az evezõkhöz, a többiek meg ide-oda rohangáltak, hogy kiegyensúlyozzák az épp felborulni készülõ hajót. Persze sosem borultunk fel, de a rendetlen és rossz gyerekeket vízbe dobtuk, olyankor pedig haza kellett menni, ha tetszett, ha nem.

Sok olyan délután volt, amikor csak ketten voltunk otthon. Ilyenkor birtokba vettük a kerti almafákat, és mókusosat játszottunk. Azt hiszem sikerült is megdöntenem a fáról leesés világrekordját, mert nem olyan könnyû ám ágról-ágra ugrálni egy ezeréves gyümölcsfán. Néhány puffanás után a nõvérem is megsajnált néha, ilyenkor felmentünk a fészerpadlásra és hosszú, kísérteties történeteket meséltünk egymásnak eltûnt gyerekekrõl, vagy torzszülött állatokról, a cseresznyefa fölé nyíló tetõablak párkányán ülve.

Kakaót fõzök és eszembe jut, hogy milyen sokszor borítottam ki, mikor még nem értem el a felsõ polcon a szûrõt. Ilyenkor elsírtam magam, meg akkor is, amikor tizenkét évesen a nõvérem azt mondta, többé nem fog játszani velem. Mindenképp fel akart nõni. Most épp nincs itthon, kekszet hoz a kakaóhoz. Ha hazaért, kimegyünk a teraszra.