Álmodozók az álmodozóknak

Írta: zsofka 2008. november 18. kedd, 15:07

Megnéztem egy filmet a TV-ben. Persze ez igen gyakran megesik manapság az emberekkel. Egészen véletlenül az a szokatlan eset állt fönt, hogy most kivételesen nem egy kommersz beöntést kapott az agyam. Sajnálatos módon a fõmûsoridõben folyamatosan áramló bugyuta sorozatok, tipikus amerikai romantikus vígjátékok (igen, az a középiskolás nyálas, szexcentrikus féle) és akció filmek (a dicsõ amerikai polgár megmenti a világot, vagy minimum New Yorkot fajta), agresszív és felületes sztármûsorok, showk. Ismerõs? Ezek által a kikapcsolódásra vágyó nézõ már egészen közönyös mindenre.

Már hogy a viharba ne lenne az. Én is az vagyok. Tetõtõl talpig. Az igényesség valahol elveszett egy reklámblokkban két semmitmondó szuper premier között. Bekapcsolom a szoba központjában álló kis szerkezetet, aki "Szamszung" névre hallgat és bámulok, vagy fülelek, reflexbõl, mindegy, hogy mit.

Egy jelentéktelen nap utolsó óráiban, a távirányító céltalan nyomkodása közben akadtam rá egy csemegére...

Az Álmodozók. Bernardo Bertolucci 2004-es filmje. Azonnal megfogott. Nem kapcsoltam tovább.

Az Amélie csodálatos élete (tipikus, de a tipikusok közt is az egyik legjobb francia mûvészfilm) óta nem nyûgözött le ennyire egy filmalkotás sem.

A mû effektekkel megtûzdelt átélhetetlen történetek, mesterséges szereplõk, gigantikus meteoresõ, porig rombolt nagyvárosok, csajozós-pasizós, tini életképek, golyóálló rendõrnõk, sablon happy and, ármányos kórházsorozatok után végre valami, ami nem csak a szürkeállományt leszívó hatással bír. Ad. Valami életérzést.

Az Álmodozók az elsõ olyan film, mely a 68’-as diákzavargások idõszakát mutatja be, franciásan, könnyed és szellemes eszközökkel. A film jóformán csak a négy fal között játszódik. Az elragadó korabeli, ám a nézõ számára túl egyszerû díszletek között. És bizony, ez már magában hordoz némi üzenetet: eme idõszak szellemiségrõl, intimitásról, mûvésziességrõl.

Bertolucci ezt használja fel a varázslathoz. Mi pedig biztos, hogy elvarázsolódunk, álomvilágba zuhanunk, méghozzá három szentimentális lázadó világába. A három fiatal a közös, meglehetõsen groteszk élete során szerzett tapasztalataikból próbálja megismerni önmagát. És egy kicsit a világot.

Párizs, 1968 májusa. A diákok tömegesen, tele indulattal az utcára vonulnak, hogy a francia kulturális rendszer (egy kultikus mozi bezárása) ellen tiltakozzanak.

Isabelle és ikertestvére, Theo egyedül maradnak szüleik tágas, belvárosi lakásában. Az utcán találkoznak Matthew-val, az amerikai diákkal, aki néhány napja érkezett csak meg Párizsba. A testvérek meghívják magukhoz, az elvont kis világukba. Õk hárman határozzák meg az együttélés morbid játékszabályait, amelynek segítségével felfedezik saját érzelmi és szexuális identitásukat. Veszedelmes játszadozásaik az õket övezõ forradalmi légkörre reflektálnak, holott õk szinte tudomást sem vesznek a körülöttük zajló eseményekrõl.

Álomvilág. Bizony, egy igazi szimbolikus álomvilág. Ifjú, hedonista, lázadó szereplõkkel. Telis-tele burkolt jelekkel, elrejtett információkkal, amiket érdemes felkutatni, megfejteni, összerakni.

Azaz megtekinteni (minimum kétszer) Bertolucci egy újabb "botrányfilmjét", az Álmodozókat.