Az utóbbi években (évtizedekben) a rendezõk egész sora vette a kamerát azzal a céllal a kezébe, hogy a kábítószerek élvezõinek életérõl, vagy akár a kábulat mindennapjairól tárjon beszámolót elénk. A lista az ilyen alkotásokból veretes, lehetne számtalant kiemelni a többi közül, mely bemutatja, milyen a heroin ölelésében tengõdni.

A történet fájón egyszerû, és bár New York utcáit látjuk peregni szemeink elõtt, mindez megtörténhet bárhol - Bostontól Budapestig mindenütt adottak a feltételek. A szóban forgó sztoriban Jim Carroll, az ígéretes kosárlabdás tehetség a kábszer rabjává válik - és ahogy elhatalmasodik rajta szenvedélye, úgy ível meredeken lefelé pályafutása is. Kezdetben a lazulás, az élvezet volt a fõ, majd mindez átadja a helyét az õrületnek, melyet az ereiben keringõ méreg kárhozata váltja ki a fõszereplõbõl. Iskolai balhékon, sikertelen elvonókúrákon, fegyveres rablásokon keresztül vezeti a rendezõ szemünket a szinte teljes megsemmisülés felé. A film (oly sok társához hasonlóan) valós alapokkal rendelkezik, a címszereplõ saját sorsát vetette papírra, s lett az amerikai irodalom új fenegyereke - regényét a kritika az örök klasszikus Zabhegyezõhöz (J. D. Salinger) hasonlítják fékezhetetlensége, és õsi erejû realisztikája miatt.

Ahogy pereg szemünk elõtt a film, úgy szembesülünk egyre inkább az ördögi kör mindent elnyelõ hatalmával, a drog legsötétebb árnyaival, a visszaesés menthetetlen következményeivel. Sokakat mindez megölt volna - Jim Carrollt ez mentette meg. De ha átlátjuk a megélt borzalmakat, a filmdrámába illesztett szociodrámát, érthetjük, miért olyan nagy az ellenérzés a kábítószerek minden formájával szemben.

Jelen sorok írója a fõszereplõt (Leonardo DiCaprio) tökéletes választásnak tartja - a "széparcú" Leo ezúttal olyan mélységekbe merül, mely alapvetõen megváltoztathatja a róla kialakult képet. New York, heroin, perverzitás, erõszak - mind mind a valóság szüleményei, melyekkel együtt élünk nap, mint nap. Ahogy figyeljük a képeket, ezt ne feledjük soha, hisz ez egy igaz mese, mely a társadalomból kiszakadt fiatalok sorsát mutatja be, azokét, kik csak megtûrtek - és szinte esélytelenek is.

Moments:

"Nem ismertél meg az új frizurám miatt?" - kérdezi a rákos barát.
"Ami elmúlt, azt hagyni kell elmúlni."
"Csak szippantani akartam, de a fickó azt mondta: Ha szívni akarsz, be is lõheted magad. És ha belövöd magad, jobb ha tût használsz. Féltem a tûtõl, de beadtam. Szétáradt a testemben, mint a forróság. Minden fájdalom, szomorúság, bûntudat elpárolgott..."
"...ez lesz a rossz kaland..."

Requiem egy álomért (Requiem for a Dream), 2000.
Rendezte: Darren Aronofsky

Megint egy irodalmi adaptáció, ezúttal (szintén amerikai underground ikon) Hubert Shelby azonos címû könyvébõl álmodták a vászonra - és rögtön az elején jelentsük is ki, nem is akárhogy!

Vannak filmek, melyek felkészületlenül érik az embert - a véres, a gyomorforgató nárcisztika, a halál, a perverzió nem épp könnyen emészthetõ fogalmak. Nincs ez másként a Requiem esetében sem, sõt, ha az alapvetõ félelmeinket leírhatjuk a 'nagyon durva' kategória keveset mondó címszavaival, akkor ez esetben (Welshtõl lopott szófordulattal élve) szorozd meg ezerrel, és még mindig a közelében sem vagy.

A képernyõrõl négy sors tekint vissza ránk - az Anyáé, a Fiúé, a Szerelmesé, és a Baráté. Négy ember, négy álom, a közös pedig a szenvedélybetegség, melyet ki heroinban, ki különbözõ tablettákban teszi magáévá. Azoknak, kik még nem szembesültek a filmmel, nem szeretnék lelõni egyetlen "poént" sem, maradjunk hát az alapszituációnál. Van Herry (Jarred Leto) és Tyrone (Marlon Wayans), kik a nagy dobást (és ezzel együtt a nagy lét) a kábszer-dílerkedésben látja meg. Van az Anya (a filmben Sara Goldfarb, odakint Ellen Burstyn), kinek semmitmondó életében alapvetõ változást hoz nagy álma: besorsolták egy televíziós vetélkedõbe. És van Marion (Jennifer Connelly), az okos, lázadó, viszont labilis lány, ki Harryvel él látszólag kiegyensúlyozott párkapcsolatban, de a felszín alatt komoly gondokkal küzd. Aztán jön a rendezõ filmes felosztása: Nyár, Õsz, Tél... Sokat sejtetõ, nemde?

Önkéntelenül buknak ki most belõlem a szavak: õszinte, felkavaró, sokkoló, brutális. A film után egy ideig senkinek nem lesz kedve egy kiadósat beszélgetni az átélt sokkról, de ezt a movie-t nem kibeszélni, és nem is egyszerûen látni – átélni kell, az elsõ kockától az utolsóig. Talán segít rádöbbenni - tyúkszaros életünk semmitmondó, apró-cseprõ problémái néha eltörpülhetnek mások szenvedései mögött. És még nem is fogalmaztam elég erõsen...

Moments:

"Anyádnak annyi szüksége lehet rád, mint egy sündisznónak fodrászra."
"Miért vagy olyan mérges a szüleidre? Szerintem... megadtak neked mindent... segítettek neked a kórházban... az elmegyógyintézetben."
"Szeretlek, Harry. Embernek érzem magam veled..."
"Ne kiabálj, csak lõj be, jól van?"
"Tudod, mit szeretek legjobban a fehér lányokban? Ahogy szopnak..."
"Hall engem? Lát engem? - Igen, uram. - Dolgozhat..."
"Nem hiszem, hogy ebbe a kezébe több cuccot adna be..."

Valamint:

A Kronos Quartet zenéje.