Társadalmi gondokban bõvelkedõ korban élünk - nem is csoda, ha a rendezõk szerte a világon idõt, és energiát nem spórolva próbálnak görbe tükröt tartani a köztudat elé. Hol a kisebbség-kérdés jelent problémát, máshol a bûnözés - a sor szinte a végtelenségig folytatható. E havi filmemlékeztetõnkben két nagy port kavart alkotást teszünk közszemlére.

 

 

A gyûlölet az egyik legkeményebb film a francia valóság azon peremérõl, ahol az erõszak és a kilátástalanság az úr. Nem volt véletlen választás Kussovitz részérõl e téma, hisz a Franciaországba a gyarmatokról bevándorló arabok, négerek már évtizedek óta megosztják a közvéleményt. Az évtizedes feszültségek, az idegenellenesség a '90-es évek fordulópontján már több ízben kisebb zavargásokba torkolltak, de aminek néhány éve szemtanúi lehettünk, hátborzongatóan hasonlatos a 'La Haine' témájával. Egy fiatal arab (filmünkben Abdel) kórházban fekszik, és a rendõri túlkapás eredményeként lángba borul Párizs külvárosának elgettósodott, lepusztult részei. Talán elég egy költõi kérdés: emlékeznek, hogy indult a legutóbbi, nagy port kavart csetepaté?

A film három barát egy napját mutatja be, a nagy lázadás másnapját. Megismerkedünk Vinz-el, a zsidó sráccal, Sayid-dal, a minden lében kanál kis arabbal, és a bokszoló színesbõrû Huber-el. A három fiatal más-más kultúrából érkezett a Párizsi külvárosi magányba, és ez, valamint a társadalom gyûlölete kapcsolja õket leginkább. Talán nem is a barát a legmegfelelõbb szó ide: sokkal inkább a túlélõ lenne ildomos. Az utca, a kilátástalan hétköznapok túlélõi õk. Mindannyian más-más úton próbálnak kitörni a nagy semmibõl, látszólag esélytelenül, és ez a kilátástalan küzdelem köszön vissza létezésük minden pillanatából.

A zavargás másnapján még mindig feszülnek az indulatok a "telepen", a rendõri atrocitás, és a fiatalok válasza még mindig ott vibrál a levegõben. A három barát látszólagosan éli a hétköznapi életét: de Huber-t feszíti a boksz-termének kiégetése, Vinz pedig az esti élményeket taglalja nagy átéléssel, majd azt hangoztatja: ha Abdel meghal, viszonzásul õ is kicsinál egy zsarut. A lassú történetszövésbõl végül kiderül, az este folyamán egy rendõr elhagyta a fegyverét, és ezt épp Vinz találta meg. A kocka tehát el van vetve...

 

A gyûlölet nem egy egyszerû filmdráma, sokkal inkább szocio-thriller. Az elhagyatottak, a törvényen kívüliek, a gyûlölõ és a gyûlöltek mozija. És persze ne feledjük, a rendezõ mit vall róla: "A gyûlölet zsaruellenes film, hogy így is értelmezzék." Sokat sejtetõ, nemde?

Ajánlás: Azok emlékére, akik meghaltak a film forgatása alatt.

Moments:
"...hogy hozták be a járgányt, nincs is elég nagy ajtó..."

"...naná, sok a meló? Például mi? Mi az a meló? Valami szaftos sztori kell? Valami nagy durranás?"
"...és tõletek ki véd meg bennünket?"
"...Nézd a sok állatja, csak viteti magát a rendszerrel. Azt nézd ott! Nem is látszik túl genyónak a kecskesegge bõrdzsekiben. Pedig ez a legnagyobb hányadék. Amelyik megáll a mozgólépcsõn, és viteti magát a rendszerrel, és persze Le Pen-re szavaz, pedig nem is fajgyûlölõ. Ez rögtön sztrájkolni kezd, ha egyszer bedöglik a mozgólépcsõ. A leggenyóbb fajta."
"...Azt ismered, hogy egy társadalom zuhan lefelé, és miközben zuhan, azt mondogatja, hogy megnyugtassa magát: eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben... Nem a zuhanás számít. A leérkezés..."

Ken Park - 2002.
Rendezte: Larry Clark, Edward Lachman

 

 

A pokol bugyra ezúttal is a külváros, a különbség csak néhány ezer kilométer, és láss csodát, máris megérkezünk a Szabadság Földjére, Amerikába. A pokol pedig onnan ismerszik meg, hogy se nem jó, se nem rossz, csak langyos, átlagos. A semmi öli meg a fiatalok lelkét, az unalom, és máris megkapjuk azokat a kamasz-örvényeket, melyek néha az erõszakban, a perverzióban csúcsosodik ki. A kamikáze-punk szerû életvitelt a brutális képsorok mellett a szarkasztikus humor teszi kerek egésszé, az a humor, ami a rothadáson él meg leginkább. Ezt a mikrokozmoszt kapjuk, minden aberráltságával, pornográfiájával együtt, jó alaposan, bele a képünkbe. És az eddigi Clark-filmekkel ellentétben (A kölyök, Genya) itt szépen, mintegy habként a romlott tortára, szembesülhetünk a felnõtt társadalom hasonlóan eltorzult világával (említhetjük itt a vallási fanatikus apuka-modellt, aki "inzultálja" a saját lányát, vagy azt, amelyik majdnem leszopja a saját fiát...). És ez még nem minden...

 

 

No future - de dugni jó!

Hogy mennyire igaz ez a megállapítás a film egészére, el sem tudják képzelni. A finoman cizelláltság távoli árnyéka sem vetül rá a mozira, és ahogy peregnek szemünk elõtt a képek, úgy borzadunk el egyre inkább. A pornófilmekbe illõ képsorok, a rengeteg naturalista ábrázolás, a gyomorforgató õszinteség néhol már túlcsap az elviselhetõség határán, de nyugodjunk meg, a rendezõpáros még ekkor is képes rádobni egy lapáttal. Jelzésszerû droghasználat, családi erõszak, punk rock, hathatós gyomorforgatás, érzelmi zavarodottság, na meg némi maszturbáció. Persze minden nagytotálban elénk csapott kúrásnak megvan a maga oka, és okozata a filmben, és el is éri azt a hatást, hogy a film végeztével csak ülünk a fotelben, és nem térünk magunkhoz a látottak után.

 
Keserû pirula ez a film, és a "történet" nemkülönben. Három fiatal élete a már említett unalmas kisvárosban szex-el, droggal, és nádi hegedû helyett rákenrollal. Itt ne várjunk azonosulást, ezek a szereplõk nem lesznek szimpatikusak - viszolyogni fogunk, okádhatnékunk lesz, de a legrosszabb az egészben az, hogy ez megtörténhet vidám, és kedves korunk bármelyik családjában. Bárki, aki szembejön velünk az utcán, lehet ilyen, mint a film szereplõi. Végletesen árnyalt kép, jól tudom - de valahol ez is a valóság, valóban.

Moments:
"...elõbb megkóstolom nagymami tortáját, aztán bemegyek a hálószobába, és jól szíven döföm, mert egy retardált vén szajha..."
"...Szia. Kinyalhatlak? Ne most, teregetek."
"...Te nem örülsz, hogy anyukád nem abortált?"
"...ki az ördög ez a Ken Park?"

(Szigorú tizennyolcas karika, csak erõs gyomrúaknak, és erõs idegzetûeknek!)