Egyrészt azért leszek újságíró, mert ide vettek fel. Másrészt, mert nem tudtam jobbat kitalálni. Viszont az igazsághoz tartozik, hogy szerintem én mindig újságíró voltam. Nem tudok meglenni mások figyelme nélkül. 

Lehet, hogy nincs bennem annyi szakmai elhivatottság, amennyi kellene. Nem életcélom, hogy élõ egyenesben közvetítsek egy cápa szájából. Sõt, egy sarkvidéki expedíciót sem dokumentálnék a legnagyobb lelkesedéssel. Legfeljebb, ha jó a társaság, vagy ha a Bruce Willis is velünk jön. Viszont azt, hogy ne mondhassam el rögtön valakinek, ha eszembe jut egy eredeti gondolat, egyszerûen nem bírnám ki.

Elõfordul az is, hogy az objektív tájékoztatás sem megy. Ilyenkor kifejtem a saját, biztosan nem mindig helytálló, sõt, sokszor elhamarkodott véleményemet, aztán várom a reakciót. Mert nagyon érdekel mások véleménye, fõleg, ha úgy gondolom, hogy akár még igazam is lehet. A bõröm pedig eléggé megvastagodott már ahhoz, hogy kiállja a kritikát.

Persze nem azért szeretem az újságírást, mert a magam igazát akarom a világba kiabálni. Akkor elmentem volna lelkésznek, ahogy azt gyerekkoromban többen ajánlgatták. Sõt, még mások megalázása sem tartozik a célkitûzések közé, ezért nem lettem tanár. Ráadásul közönség igényem is van, úgyhogy a boncmesteri állás kapui is bezárultak elõttem.

Látható tehát, hogy igen jó okom volt e pályával próbálkozni, hiszen végtelen azon tevékenységek listája, amikre alkalmatlan vagyok. Nem akarom luxushajón körbeutazni a Földet. Biztos jó, de az én gátlásaimmal az ember nem megy sztriptíztáncosnõnek, másképp meg nem igen juthatnék fel egy luxushajóra. Ha pedig milliókat akarnék keresni, akkor most az államigazgatásin lennék.

Így maradtunk hát végül egymás nyakán, az újságírás meg én. Összeszoktunk, összemelegedtünk, és megállapodtunk abban, hogy én már mindig újságíró maradok.