Tévé. Rádió. Újság. A tömegkommunikáció és minden szereplõje, akár a kérdezõrõl, akár a kérdezettrõl legyen szó mindig is vonzó volt a közönség számára. Sokan álmodoznak karrierrõl, sztárságról, hírnévrõl. Ez érthetõ, hiszen kívülrõl csupa luxusnak és rivaldafénynek tûnik, egyszerû, gondtalan élet és hétszámjegyû fizetés. Azonban nem kell hozzá Sherlock Holmesnak lenni, hogy rájöjjünk, ennek a csillogásnak ára is van. Nemcsak arról van szó, hogy egyszer fent, egyszer lent, vagy hogy minden csoda 3 napig tart és egyéb közhelyek, hanem arról, hogy bizony ma is nagy munkát vállal magára ki a kezébe lantot vesz. Vagy tollat, írógépet, billentyûzetet. Mert nem olyan egyszerû a médiába bekerülni, és fõleg benn is maradni, annál viszont sokkal könnyebb kikerülni. De kezdjük az elején.

Mielõtt az égbeszökõ ponthatárok utolérését vagy a szövevényes érdekkapcsolati szálak kibogozását kezdeném, megemlíteném azt, hogy ami az elsõ és legfontosabb lépése a médiában való útkeresésnek, hogy alaposan gondoljuk át, hogy mit szeretnénk. Vajon biztos, hogy ez az, ami érdekel, és van hozzá tehetséged?  Érzel iránta elkötelezettséget, vagy csak csábít a fényes karrier? Minden évben sokszoros túljelentkezés van a kommunikáció szakon, hatalmas az érdeklõdés iránta. És sokan csak a bejutás után jönnek rá, hogy igazából nem is ezzel akarnak foglalkozni, elvéve ezzel a lehetõséget azoktól, akik tényleg elszántak és érzékük is van hozzá, de sajnos egy olimpiai érmet vagy dicséretes jeles emeltszintû érettségit sem tudhatnak magukénak. Alaposan meg kell fontolni a döntést, hiszen a hivatásunk megválasztásáról van szó.

Ezek után, ha már tényleg teljesen biztos az elhatározás és kétség sem férhet ahhoz, hogy a média a nekünk való szakma, jöhet a cél eléréséhez szükséges út kiválasztása. És ez bizony sokfelé ágazik. Vegyük példának az újságírást. Lehet diplomával próbálkozni, egyszerû de költséges megoldás a "költséges" szak, félévente kétszáztól ötszázezerig terjedõ tandíjjal, garancia persze nincs a jó állásra, de a 3-4 év alatt jócskán lehet kapcsolatokra szert tenni, ami megkönnyítheti az elindulást. Ha mégsem lennénk ennyire jól eleresztve és a diákhitelben sem akarunk nyakig úszni, akkor államilag támogatott szakot kell választanunk (amíg még van...), de ehhez  rengeteg pontra van szükségünk. Ha nem sikerült túl fényesre az érettségi, meg lehet újítani, néhány ezerért, meglehetõsen túlbonyolított regisztrációval, utánajárással és készüléssel talán becsúszhat egy jobb jegy, és 3-as felett, - ha felvételi tantárgyról van szó - jár a plusz 7 pont. Ha mégsem akarunk visszaülni a középiskola-padba, akkor kiváló megoldást jelenthet a felsõfokú szakképzés, amit sokan "mentõövként" jelölnek meg. A kommunikáció szak esetében intézményi kommunikátorrá kell válnunk, hogy közelebb kerüljünk a hõn áhított cél eléréséhez. Ez gyakorlatilag egy kommunikáció - public relations szakiránynak megfelelõ képzés, melyben sok kommos tantárgyat bezsebelhetünk, és a sikeres vizsgák után újabb 7 ponttal gazdagodhatunk. Így már talán javulnak a bejutási esélyeink, de elõfordulhat, hogy ezzel is hoppon maradunk.

Létezik OKJ-s újságíró szakképzés is, ha valaki nem ragaszkodik a diplomához, erre bejutni is egyszerûbb, az pedig már ízlés dolga kinek elég, kinek nem. Akadhat más út is, bár erre végképp nem kaphat senki garanciát, ha szakképesítés nélkül, saját kútfõbõl próbál érvényesülni. Példát tudunk rá felhozni, de azt gondolom, nem a legszerencsésebb megoldás, már csak azért sem, mert az nagyon ritka, hogy valaki született tehetség legyen és még a legfényesebb gyémánton is van mit csiszolni. "Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes" - tartja a régi mondás, ami igaz, hogy a technika terem faláról rémlik, de attól még ugyanúgy igaz a szellemi munkára is.

Még ettõl is szerencsétlenebb helyzet az, amikor valaki tehetség, hozzáértés és képzettség nélkül szeretne újságíró lenni, úgy, hogy ismerõs, rokon, barát juttatja be, azaz protekciója van. Ilyenkor a tehetségtelenség párosul a hülyeséggel és a végén minõsíthetetlen, semmitmondó munka születik, ami nem használ, csak árt a társadalomnak. Példát sajnos erre is találhatunk, és nem csak a bulvár sajtóban. Mint már említettem, fontosak a kapcsolatok, ez jól hangzik, de sajnos legtöbbször nem olyan egyszerû ezeket építeni, és általában véletlenszerûen kötõdnek az efféle segítõ szándékú barátságok. Mint minden másra, erre is igaz, a "kezd kicsivel, gondolj nagyra"- szabály. A szamárlétrát sajnos (vagy nem is annyira sajnos) mindenkinek végig kell járni, ha csak nem az elõbb említett protekciós csoportba tartozik az illetõ. Addig is sokat kell olvasni, mások munkáit tanulmányozni, elfogadni a jó tanácsokat és keresni a hibáinkat és gyakorolni, akár egy kisvárosi újságnál, vagy civil szervezet lapjánál, mondjuk itt a Part Magazinnál, hiszen ezzel remekül lehet fejlõdni, formálódni, gyakorolni és nem utolsó sorban a közösséget szolgálni. De igaz ez bármely más szakirányra, hiszen azért mert valaki szeret beszélni, még nem kell feltétlenül mûsorvezetõnek mennie.

Jó, ha átgondoljuk, hogy mit is szeretnénk, így sok bosszúságot spórolunk meg magunknak és másoknak, és koránt sem biztos, hogy a "pénzes" szakmákban fogjuk jól érezni magunkat. Még ha bele is csöppenünk egy-egy zsíros állást ígérõ hivatásba, akkor sem biztos, hogy boldogok leszünk benne. Sokan csak késõn ébredünk rá, hogy igazából nemcsak az anyagi haszonszerzés a fõ célunk, hanem lehet, hogy akarunk is tenni valamit embertársainkért. Ezért fontos, hogy jól megválasszuk azt az életpályát, amit be szeretnénk járni és sok munkával, apró léptékkel haladjunk a karrier, a siker, vagy épp az értékteremtõ munkák felé.