Volt egyszer egy rendezõ, Max Reinhardtnak hívták. Õ mondta azt, hogy színész az, aki a zsebében hordja a gyerekkorát, és nem felejtett el játszani. Minarik Ede meg azt mondta a Régi idõk focijában, hogy kell egy "csapat". Èn meg azt mondom most az Eszterházy Károly fõiskolán, hogy van itt egy csapat, csupa olyan emberbõl, aki a zsebében hordja a gyerekkorát és nem akar elfelejteni játszani. Mi vagyunk a Szuszogó Színház, leánykori nevén Új Színházi Mûhely.

Elõször voltunk Új Színházi Mûhely, mert valahogy kellett hívni magunkat. Aztán egy év munka után lett igazi nevünk is, ami csak mi vagyunk: Szuszogó Színház. Egy nevet ki kell érdemelni. Ahhoz, hogy igazi nevünk legyen, izzadni kell, dolgozni, együtt sírni, nevetni, játszani. Szuszogó, mint gyermeki, ártatlan, õszinte, önfeledt, egyedi, egyszeri. Vidám és jó, s talán konok, ha bántják vélt igazában. És szuszogó, mert olyan természetes létszükségletünk a játék, a színház, az együttlét, mint a lélegzetvétel. Szuszogunk, tehát vagyunk. Egy éve. Nos, mi lennénk a fõiskola színjátszócsoportja.

Egy éve minden hétfõn este hétkor összegyûlünk a fõépület 313-as termében, félretoljuk a padokat és a székeket, és játszunk. Tanulunk. Megismerni, elfogadni egymást, önmagunkat. Hogy minden ember: fenség, északfok, titok, idegenség - és mindenki azt akarja, hogy látva lássák, szeretné, hogyha szeretnék.

Én, a csapat vezetõje, civilben az egri színház dramaturgja talán profinak mondható színházi ember lennék. Mégis tudom, hiszem, és vallom, hogy ebben a közegben a színház lényege nem az, hogy minél jobb és tehetségesebb színészeket neveljek, vagy minél szenzációsabb elõadásokat csináljunk. Nem. Én csak szeretném magam jól érezni olyan emberekkel, akik szeretnének barátokra, közösségre, értelmes együttlétre találni. Akik kiváncsiak magukra, egymásra - és örömet szeretnének okozni maguknak, egymásnak, a közönségnek. Igen, akik a zsebükben hordják a gyerekkorukat. És természetesen igen, mellékesen megpróbálunk minél ügyesebben bánni a színház nevû csodálatos játékszerrel, amihez talán én is tudok szolgálni egy-két hasznos tanáccsal. És mellékesen megpróbálunk érdekes elõadásokat létrehozni. A mellékes itt nem lekicsinylés. Inkább így értendõ: ha létrejön a "csapat", a játszó emberek szeretõ és lelkes közössége, akkor a többi (hiteles emberek a színpadon és tûrhetõnél jobb elõadások) szerencsés esetben szinte magától megszületik.

Mindez persze korántsem ilyen egyszerû. Beszédgyakorlatok, önismereti-, és bizalomjátékok, improvizációk, mozgástréning, kemény próbák, kétségbeesett mélypontok premier elõtt két nappal, viták, izzadás, csömör. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. De megéri. Tavaly áprilisi, elsõ premierünkön nagy ajándékot adtunk és kaptunk. Párás szemek, hálás kézszorítások, vastaps, távozni nem akaró nézõk.

Ezt az elsõ elõadásunkat mi magunk írtuk, magunkról, a szüleinkrõl, a születésünkrõl - fájdalmakkal, örömökkel, kétségekkel, hittel és szeretettel. Az õszinte színház mottójával, bátran, meztelenül, gyermekien, ártatlanul.

Szeretnéd te is látni a "csapatot", ezt az elõadást? Ott állni köztünk elõadás után párás szemmel, tiszta szívvel? Gyere el, és nézd meg Szerelem, születés, szerelem címû emlékjátékunkat október elsején este 19 órától a Gárdonyi Géza Színház stúdiójában, igazi színházi körülmények között, és szurkolj nekünk! Ha minden jól megy - legyél ránk büszke, hisz egy fõiskolára járunk! Mert kell egy "csapat".

(Ha pedig szeretnél a játszótársunk lenni, keress minket bátran a 313-asban hétfõ esténként!)