Diszkrimináció másképp

Írta: Szászi Bernadett 2007. május 16. szerda, 13:29

Megkülönböztetés. Gyakorta használt fogalom és sokszor kerül elé a hátrányos jelzõ. Innentõl kezd érdekessé válni a dolog, hiszen belecsapunk egy olyan témába, ami manapság gyakran van porondon kis hazánk cirkuszában.

A többség mindig furcsán néz az újra, a kisebbre, a másra. Lehet ez származás kérdése, faji alapú, nemi hovatartozás, egyéb a szokásostól eltérõ tulajdonságok. Nem is ez az amirõl értekezni szeretnék, hisz ezt már sokszor sok helyen megírták, mondhatni lerágott csont. Ami számomra érdekes ebben a dologban - a mellett, hogy elkötelezett ellenzõje vagyok az efféle magatartásnak -, az, hogy miként lehetne rendezni ezeket a begyökerezett ellentéteket. Mert rendben van, hogy szegény, hátrányos helyzetûek, kisebbség, elõítéletekkel bombázott csoportjai a társadalomnak, de arra is gondolnunk kell, mi indítja be ezt a cseppet sem egyszerû folyamatot.

Kezdjük a tyúkkal és a tojással, avagy a "ki kezdte a homokozóban a verekedést"-problematikával. Mi vagyunk a többség, hozzánk jöttek az egyesek által betolakodónak nevezett népcsoportok, akiket mi nem nagyon szeretünk, mert nem olyanok mint mi. Tiszta sor. Ezt látva õk nem is tehetnek mást mint azt, hogy szintén nem szeretnek minket. És már be is indult az ördögi kör. Mi hajtogatjuk bõszen: "nem tudnak viselkedni", "nem dolgoznak", "nem tudnak beilleszkedni". Erre õk : "mi nem szeretjük õket", "nem adunk nekik munkát", "nem hagyjuk, hogy beilleszkedjenek". Hát akkor most meg mi legyen, elmehet ez így az idõk végezetéig, megoldást sose találunk.

Ezzel idáig úgy gondolom, semmi újat nem mondtam, hiszen tapasztalja ezt mindenki a környezetében. Arról sok helyen hallani, mit kéne tenni az ügy elõmozdítása érdekében nekünk, többségnek. Tolerancia, elfogadás, segítség, felzárkóztató programok... stb. Nem túlzok, ha azt mondom, már szinte az unalomig hajtogatja minden lelkes aktivista, hogy fogadjuk el a másikat. Ez természetesen így van jól, ezt kell tenni, de most nézzük meg a dolgot egy másik szemszögbõl is. Nem lehetséges az, hogy ezt a felzárkóztató-missziót is egy kicsit túlzásba visszük? Hiszen az eredménye meglehetõsen csekély, még mindig erõs a gyûlölet a (elnézést az egyszerûsítésért) két tábor között. Hiszen a mi kis többségünk igen sértõdékeny fajta, gondoljunk csak egy egyszerû példára: adott egy család, ahol egy gyermek van, majd születik egy másik súlyos betegséggel épp csak egy hajszálon múlik az élete, de végül sikerül megmenteni. Egészségesen fejlõdik tovább, de mivel óvni, félteni kell, automatikusan több figyelmet kap a szüleitõl. Képzeljük magunkat a másik gyerek helyzetébe, akarva-akaratlanul is féltékeny lesz az új jövevényre, akit babusgatnak, pátyolgatnak a szülei. Hát ezek vagyunk mi, az a bizonyos elsõ gyermek, és igen is valljuk be, féltékenyek vagyunk arra a kis elkényeztetettre. Igaz sántít a példa, de valamennyire szemlélteti a problémát, melyre rá szeretnék világítani.

Rendben van, hogy törõdni kell azzal a gyengébb gyerekkel is, de ne feledkezzünk meg a másikról sem. Sokan csak azt látják, hogy õket mindig védik, bármit is csinálnak, nekik mindent szabad. Szó sincs arról, hogy ez helytelen, inkább azt mondanám, nem szerencsés. Kitolás ez a másik gyerekkel, vele is törõdjünk, legyünk jó szülõk és egyformán kapjon mindenki. Béke és szeretet egy elfogadó világban - amíg ez az utópia nem jön el (már pedig egy jó darabig nem fog) addig vegyük észre, hogy a szitkozódás, utálkozás azért is kialakulhat, mert túl nagy figylemet fordítunk a kisebbségre. Szükségük van rá, ebben nincs vita, de nem szabad hagyni hogy átessünk arra a bizonyos másik oldalra, amikor a figyelem nem megfelelõképpen osztódik. Mert osztódnia kell, csak nem mindegy milyen arányban. Az egyensúlyt persze piszok nehéz megtalálni, én sem tudnék most elõállni egy kész megoldási tervvel. Annyit viszont javasolhatok, hogy továbbra is szorgalmasan fogadjuk el a másikat, de ne essünk túlzásokba és próbáljuk meg megtalálni a mindig, minden helyzetben tökéletesnek bizonyuló arany középutat.