Ablak a Vakra - Kelet ízei

Írta: Debreczeni kulturha László 2007. április 19. csütörtök, 13:26

Valahogy az utóbbi években az Amerikai és az Európai filmgyártás is csalódásra ad okot. Sorra jönnek a nagy költségvetéses moviek, de a néhány évvel ezelõtt még megszokott színvonalat már nem nyújtják, sõt, botrányosan alulmúlják azt. Mit tehet ilyenkor a filmbarát? Hát szétnéz kerek e világon, és rádöbben, a felkelõ nap vidékein nem csak a hurrikánok egyre aktívabbak, hanem a filmrendezõk is. Jöjjenek hát:

Oldboy - 2003 - Dél-Korea

Rendezte: Chan-Wook Park

Az utóbbi évek egyik legjobb mozija, kérlelhetetlenül szétcsapja a Fûrész-féle klisé gyáros thrillereket, odapörköl a nagyvilágnak, de jó alaposan ám! Lehengerlõ és döbbenetes alkotás, mely a rendezõ bosszú-trilógiájának második része. Nem hiába nyerte el Cannes-ban 2004-ben a zsûri nagydíját. Bár az Aranypálmát a Fahrenheit 9/11 vitte, ez semmit nem von le az Oldboy minõségébõl. Erõszakossága jól megtervezett, minden brutalitástól csöpögõ jelenetnek megvan a miértje, még ha épp ezért is érte a legtöbb kritika. De - ugyebár - a bosszú vért kíván, és meg is kapjuk ezt bõvivel: nem egy erõsebbnek vélt idegzetû ismerõsöm kapta a kezét a szeme elé néha, miközben a pergett a vásznon a film, s ezzel ki is érdemelte a ki, piros karikát, benne 18-as jelzéssel, valamint kábé hétezer felkiáltójellel...

The Movie: A meglehetõsen Kafkai alapszituációtól még a legmegveszekedettebb mozi-ínyencek is csettinthetnek: Oh Dae-Su (Min-sik Choi) egy teljesen átlagos családapa, ki néha kirúg a hámból (kezdõ képsorok). Ezért is éri teljesen váratlanul, hogy valaki elrabolja, és bezárja egy szobába. Ja, azt is érdemes megemlíteni, hogy tizenöt (!) évre szól a jegye a rabságban. A szoba felszereléséhez tartozik egy televízió, melybõl megtudja a sokkoló hírt: feleségét megölték, és a fõ gyanúsított éppen Õ. A bezártságtól elõször a kétségbeesés, majd az õrület, végül a bosszúvágy gyúl ki szívében. Teljesen váratlan szabadulása után vak gyûlölettel veti magát 'bebörtönzõje' után, és meglehetõsen hamar meg is találja, kinek a válasza csak ennyi: Rendben. Ölj meg, de akkor sosem tudod meg, miért tettem ezt veled. Tudd meg négy nap alatt, és én öngyilkos leszek... Persze, ahogy az lenni szokott, segítõje is akad a szépséges Mi-do (Hye-jeong Kang) személyében, akirõl azonban kiderül... (Csak nem hitted, hogy bármit is elárulok?)

Hogy ezzel még nem lõttem le semmit, azt az ezt követõ brutális, gyomorforgató sztori igazolja. Park pofátlanul zseniális, olyan megoldásokhoz nyúl hátborzongató thrillerében, mely az edzettnek hitt lelkeken is olyat üt, mint Mike Tyson fénykorában. Hátborzongató kompozíció, mesteri vágások, a kamerák beállításai pedig azt tükrözik, hogy önálló életre kelt a kreativitás. Festményszerû színvilágok övezte képek, döbbenetes zenei hangulatkeltés (a fogoly idomítására használt dallam nem csak Dae-su-t kondicionálja, hanem minket is...), Vivaldi-hegedûverseny a 'fogászati kezelés' aláfestõjeként (bár itt a szokásos felszerelést, a fúrót, a mindenféle kellemetlen biszbaszokat egy még kellemetlenebb kalapács helyettesíti. Brrr...). Bravúros csemege a javából, és aki eddig kihagyta, csak azt nevezheti megfelelõ indoknak, hogy nem elég erõs hozzá a gyomra. Figyelem! Csak Erõs Idegzetûeknek!!! Fokozottan Brutális!

Gyomorforgatósdi: Park, mint már említettem volt, elõszeretettel nyúl e filmjében is a hidegvérû brutalitás fegyveréhez. A fõszereplõ döbbenetes hatásfokon ûzi a mindenféle hétköznapi eszközök (kalapács, olló) kínzószerszámmá való átképzését. A történet bõvelkedik hátborzongató fordulatokkal, és e mellett az is elmondható, hogy a legjobb verekedési jelenet (Egyenesen a vékony falból forgatva) is ehhez a filmhez köthetõ, amit forgattak az utóbbi százegynéhány évben...

Jisatsu Saakuru /Suicide Club/ - 2002 - Japán

Rendezte: Sion Sono

Ha valakinek mondott valamit az Oldboynál elhangzott 'brutális' jelzõ, az süsse csak rá nyugodtan erre a remekre is. A thrillerként hirdetett, néha horrorba forduló, néha pedig elgondolkodtató drámai fordulatokat vevõ film több a soknál. Borzalmasan kemény szocio-parabola a japán jelenbõl, egyenest a képünkbe. A mindenkit összekötõ láncszemek szétszaggathatatlansága újabb remek igazolása. Jah, és mellette kegyetlenebb, mint az utolsó vizsgaidõpontod. Legalább ezerszer.

The Movie: Ha az elõbbiekben a filmtörténet egy meghatározó jelenetét emlegettem, akkor senki sem lepõdik meg, ha azt állítom, a Suicide Club sem hagy kívánnivalót e téren. Anno a középiskolában megtanultuk: a bevezetés nagyon fontos, és Sion láthatóan megtanulta a leckét. A nyitó képsorok eszerint valami nagyot ígérnek: Egy Tokiói metróállomáson vagyunk. A várakozó sokaság közé lassan befurakszik több tucat iskolás lány. Vidáman csacsognak, egymásra mosolyognak, talán épp az órák fáradalmait beszélik meg. Mielõtt azonban az óramûpontossággal érkezõ szerelvény befutna, beállnak a peron szélére, kezeik egybe fonódnak, majd közösen számolnak vissza: "Egy...Kettõ...Három..." - és ugranak. Az eredmény sejthetõ. A rendõrség tehetetlen ilyen esetben, hisz Japánban alapjáraton nagy hagyományai vannak az öngyilkosságnak, bár 54 diáklány tömeges életbeszüntetése már nehezen sorolható a 'hagyomány' címszó alá. És a gonoszkóp továbbpereg: hamarosan újabb esetek borzolják a közvéleményt, és a rend büszke, de felettébb tehetetlen õrei minden esetnél találnak egy táskát, benne egy csigavonalban feltekert, tíz centiméteres darabokból összevarrott bõrdarabot. Hja, azt ne felejtsem el: emberbõrrõl van szó. Koruda nyomozó (Ryo Ishibashi) és társai egy névtelen telefonálótól tudják meg: létezik egy weboldal, ahol piros és fehér pontok vannak feltüntetve, s számuk akkor növekszik, ha az öngyilkosságok folytatódnak...

Nehéz stílusügyileg meghatározni ezt a filmet, de annyi bizonyos, egyszerre gyomorforgató és elgondolkodtató képsorok peregnek szemünk elõtt. Nem mindennapi darab, és ha lelkileg bírjuk, egy olyan élménnyel gazdagodhatunk, mely messze agyonveri a bugyuta Ámerikáns kliséket. Egy kortörténeti látleletet - keletien tálalva.

Beszarósdi: Kezdek önismétlõ lenni, tudom, de ahogy ez a film elkezdõdik, az elmebaj. Aktívan odaszögez a képekhez (szerencsénkre csak képletesen). Valahogy ahhoz tudnám hasonlítani a kezdést, mintha reggel arra ébrednénk, hogy valami marha beverte az ablakunkat, és mikor kimegyünk ezt megköszönni, szembesülünk a ténnyel, hogy kitört a III: Világháború. Khm, mert ez még csak a 'biztató' kezdet: Jobb felkészíteni a jónépet, mi is vár rá ezután...