Donnie Darko - filmajánló

Írta: spacehippie 2007. március 03. szombat, 19:02

Donnie Darko (2004)
rendezõi változat, rendezte: Richard Kelly

Kezdjük onnan, hogy egy fiatal (ezzel a filmmel elsõfilmes) rendezõ megírja magának az utóbbi évtized legprofibb forgatókönyvét, amit senki nem mer bevállalni, szponzorok híján évekig házal vele, míg Drew Barrymore produceri hajlamait kiélve fel nem karolja az ügyét egy mellékszerepért cserébe.

Az így elkészült film nem arat túlzott  közönségsikert, azonban számos helyen nyeri el a kritikusok díját, és szövõdik körötte kultusz a gondolkodni vágyó filmzabálók körében, amely megengedi késõbb egy teljesebb, összetettebb és mélyebben súlyozott változat elkészítését, illetve visszaállítását eredeti állapotába úgy ahogy a rendezõ láttatni akarta a filmet a forgalmazók helyett. Jó, lehet szájbarágós, de a több itt tényleg többet jelent.

Errõl a filmrõl, amely az egyik személyes kedvencem, ismerõsökkel nemegyszer vitáztam már, és az álláspontom az, hogy aki ezt 100%-ig érti, az vagy hazudik, vagy nem fogja fel mirõl szól (és ennek sajnálatos módon tudatában sincs), vagy a természettudományok doktora, aki kutatásait az idõutazásnak, tér-idõ kontinuum elemzésnek, vagy tangens univerzumok kutatásának szentelte. Esetleg õ Isten, és nem zavarják az ilyen kicsinyes szabályok, hogy elõre haladunk az idõben.

Azért én illedelmesen betartom az ésszerû vonalvezetés szabályait, és (egyelõre) nem ugrom bele a hangzatos sci-fejezések dobálásába. Nézzük át a történetet, hogyan rakja ki a direktor úr ezt a kétórás rejtvényt a maga romantikus, melankolikus (akarommondani dárkos:), szintipopcorn-kultmozijává.

A helyzet, az hogy:
Donald Darko (Donnie), átlagosnak tekinthetõ fiú abban a környezetben, ahol bemutatásra kerül. A prozac-nemzedék sarja, mentális problémákkal küzdõ 17 éves, aki nyugtatókon él, pszichológusa van, alvajár, távoli helyeken ébred, és saját világát legalább annyira kritikusan éli meg, mint a felnõttekét.
A környezet idilli kisváros, valahol Twin-Peakstõl jobbra. A nap itt jócskán többet süt, az iskolabuszra is inkább bagózva várni kell, mint utánaszaladni.
A családtag-arzenál átlagos: apa, anya, nõvér, hugi. Nem sok vizet zavarnak, mármint intézményesült formájukban nem. A hétköznap esti vacsoraasztalnál hétköznap esti unalmas beszélgetésekkel õrlik egymás idegeit politikával, továbbtanulással, sûrû seggfejezéssel, meg azzal hogy a család szeme-fénye épp nem szedi rendesen a dilibogyóit.

A bonyodalom úgy tûnik:
Donnie agya. Érthetõ, nincs benne túl nagy rend, különben nem jelenne meg az eseményeket elindító (?) új képzelt barát: Frank az óriásnyúl. Aki a jövõbõl jött, hogy segítse Donniet, abban hogy a végzete felé szépen haladjon. Vagy hogy elsõ körben megmentse az életét, mikor kihívja éjjel a házból, és a szobájára rázuhan egy leszakadt repülõgép-hajtómû.
Frank: 28 nap... 6 óra ... 42 perc... 12 másodperc. Ennyi idõ van hátra, és a világod a végéhez ér.
Donnie: Miért?
Nincsen válasz, de tudni lehet, ha valamit Frank mond, annak súlya van, amire utasít, azt, márpedig meg kell tenni. Persze, hisz ez a belsõ hangok jellemzõje, a skizofrének elsõ számú mozgatórugója.

Áraszd el.

Égesd porig.

És Donnie szót fogad a Frank-hangnak, ami egyre ijesztõbb dolgokat végeztet el vele és egyre ijesztõbb õ maga is.

A kérdések pedig jönnek szépen sorban.
Hol egy dilis vénasszony, hol Donnie pszichológusa, máskor egy tanár, vagy maga a fõszereplõ teszi fel õket.

Donnie: Miért hordod ezt a hülye nyúl-ruhát?
Frank: Miért hordod ezt a hülye ember-ruhát?

A válaszok.
Frank ölni fog, leveti a nyúlruhát és ha már minden légy az idõutazás körül zsong, akkor kénytelenek leszünk (mármint Donnie)  belelépni, akarom mondani átélni. Akárhogy.
Akkor pedig álljunk neki egymás mellé rendezni a kép elemeit, sietve, mert már csak percek vannak hátra, és a világnak vége van.

Döntsük el, mit válaszolnánk Donnie kérdéseire: érdemes-e Istent keresni, ha úgyis minden lény a földön egyedül hal meg. Van-e szabad akaratunk, vagy csak figyeljünk inkább oda a jelekre, hogy értelmezni, és megélni tudjuk azt, ami velünk történik? Vagy ha van szabad akarat, akkor minden egyes döntésünk sok elõre meghatározott végzet halálát jelenti? Ez tudomány kérem szépen, ez vallás kérem szépen, ez kõkemény tudományos-fantasztikum és filozófia kérem szépen.

Tehát válaszokat kapunk, még ha nem is a legkényelmesebb agyi pózt kell hozzá felvennünk, az egyszerû logika szabályaival azért levezethetõeket. Akkor nevetve dõlhetünk majd mi is hátra és várhatjuk, hogy valami kósza történés alapjaiban zúzza szét az életünket. Ezt akarja mindenki nem? Isteni kinyilatkoztatásokat, jeleket és megvilágosodva meghalást.
Hát akkor ettõl sci-fi ez?

Nem ûrhajóktól, nem villódzó ledektõl vagy high-tech kütyüktõl. A filmbe nagyon nehéz belekötni, gyakorlatilag nem tartalmaz logikai bakikat, ezért emelkedik ki a hasonló mûvek közül. Jó, oké; elméletileg persze minden idõ- vagy alternatív-valóság utazás paradox. Mi lett volna ha? Na, ez egy hülye kérdés.  Már ha a végzetben hiszünk, nem a tetteinkben és a szabad akaratban.  

Miért lehet szeretni?
Szerintem mindenért. Elfogult vagyok, ez tény, és ez nem filmkritika, hanem egy rajongó ajánlója.
A színészekért és a karakterekért, akiket életre keltenek. A sci-fik, és szuperhõsfilmek tipikus szereplõi köszönnek vissza egyszerû köntösben.

A szuperhõs-megváltó:
Akinek a neve bármely képregény borítóján tisztességesen mutatna, és aki ha kell, megvédi az ártatlanokat, ja és persze igazságot szolgáltat a bûnösnek. A Donniet alakító Jake Gyllenhalnak alapban jócskán betegek a szemei, de mikor épp nem bambul, akkor vagy nagyon csibészesen néz velük, vagy begõzölve süt belõlük a gondolkodó értelem. Szerintem ezzel a filmmel szépen pozícionálta is magát késõbbi szerepeit illetõen (Eddig egy késõbbi filmjében láttam még, ahol szintén fontos szerepet kap az õrület, és ott sem vall szégyent.)

A "Mesterek" vagy tanítók, guruk:
Noah "kárterdoki" Wyle a gyanúsan jófej fizika- és Drew Barrymore a renegát irodalomtanár, egyben erkölcsi szabadságharcos, és õk ketten együttvéve, akik zavarba hoznak (szerepük szerint mármint) tetteikkel, kijelentéseikkel, mintha tudnák, miért folyik az egész úgy abban a mederben, amelyiknek a szélén õk állnak cinkosan mosolyogva.
Vegyük ide "Halálnagyit" aki titokzatos bolond öreghölgy, szavát se halljuk, de az igazság és a tudás nála van, elvégre õ írta a filmben Donnie által olvasott (és a filmhez magyarázatképp valóban megírt) Az idõutazás filozófiája c. mûvet. A könyv egyes fejezetei magyarázatok és útmutatók a film történéseihez, és fordítva.

Az antikrisztus:
A szteroidmosolyú Patrick (nevetséges) Swayze, a városra rászabaduló tömegmanipulátor, aki olyan véletlenül sem közhelyes tanításokkal házal, mint a SZERETET, a FÉLELEM nélküliség, no meg a belsõ BÉKE. Egyemmeg. Hobbi-pszichológia és életmód-kiskáté, megrendelhetõ VHS-en és könyvben, csomagolási költség inkluzíve, plusz ajándék boldogságbarométer, vagy házioltár opcionálisan. Õt már mikor elõször megláttam a film elején legszívesebben mély gödörbe pottyantottam volna. Hadd legyen sok lehulló nehéz izzó fémtárgynak párna. (És akkor a gyerekkori családi kényszerû dörtidenszingért is bosszút álltam.)

A (le)sajnálható intrikus:
A leginkább tenyérbemászó, Miss Farmer, a tornatanárnõ, akinél ér köpni. Az elõbb jellemzett prédikátor elsõ számú bálványozója. Õ a rendszer keményvonalas erkölcscsõsze (igazi fapipa), aki befogja a fülét egy lazább szóhasználatkor, vagy eltakarja a szemét egy szõrös mellkas láttán (ál)szemérmesen, amellett, hogy az iskolai ki-mit-tudra tíz év körüli kislányoknak olyan táncot tanít, ami merészebb értelmezésben (és kifejlett nõi egyedeknél) kimeríti a go-go fogalmát, de mindenképp erotikus. Gyerekpornó? Fúj. Nem mondjuk ki a gy-betûs szót. Szorítani kéne a nyakát, de erõsen.

Ja, és az elmaradhatatlan APA:
Az a fajta, aki feltétel nélkül hisz a fiában, és szereti. A dilinyósnak hitt Donnieval úgy beszél annak viselkedésérõl (ez is csak a rendezõi változat része), és valós, vagy annak hitt elmebajáról, mintha a legfaszább dolog lenne mindenrõl másképp gondolkodni, mint a szürke, képmutató kamu-nép. És tényleg az. Nem?

Hogy mitõl lesz felejthetetlen a mozi? Attól hogy bárhol meghallhatod egy-egy betétdalát és máris újra a hatása alatt vagy. (Én pl legutóbb a teszkóba', ami nem kicsit volt kínos:)
Az eredeti verzióban szereplõ zenék csak részben egyeznek meg a rendezõ által újravágott változatéval, azon egyszerû buktató okán, hogy az eredeti, alacsony költségvetés nem engedett meg szerzõi jogokra való tisztességes beruházást. Ajándék pedig a fõcímzene, Gary Jules és Michael Andrews közös dala, a Mad World, amit eredetiben 1982-ben hallhattunk elõször, és amit a film tett újra híressé így feldolgozva, és helyezte a brit zenei listák élére 2003-ban.
A dalok a filmnek legalább annyira szerves részei, mint a dialógusok, a lelassított, úsztatott videoklippszerû képsorok vagy Donnie flashbackszerû álmai. A dalszövegek beépülnek a filmbe, kommentálják azt, és korhû tablót festenek a jelenlegi retrománia által undorítóan megcsócsált világról, a 80-as évekrõl.

"...Kicsit mókás, kicsit bús dolog
Hogy a legszebb álmaim
Épp amikben meghalok..."

INXS, Tears for Fears, Joy Division, Soft Cell, The Church vagy a Duran Duran... Ilyen zenekarok (sokszor feldolgozott) dalai kölcsönzik a film borongós alaphangulatát, és a hozzám hasonló zenemániásoknál egyszer-egyszer a fõszerepet is elvállalják:)