Ablak a Vakra - Intézményesített brutalitás

Írta: Debreczeni kulturha László 2007. február 07. szerda, 21:41

Mechanikus narancs, Radírfej

A filmtörténet bõvelkedik ellentmondásosnál ellentmondásosabb mûvekben, rendezõkben. Anti-utópisztikus mesék, bíráló drámák, neurotikus látomások, kakafóniába hajló vérgõzös õrületek... Mi ezekben a közös? A celluloid mindeme világot remekül közvetíti az edzett gyomrú nézõseregnek; és elmondható - sokunk legnagyobb örömére. A renitens látásmódok, megfogalmazások két nagybecsû mesterére esett a kultfilmek sorának folytatása február havában. Lássunk is neki...

Mechanikus narancs (1971)
(Clockwork Orange)
rendezte: Stanley Kubrick

A bronxi születésû (1928) Kubrick amellett, hogy a XX. század egyik leginnovatívabb filmrendezõje, olyan alkotásokat tudhat magáénak (illetve, a pontosság kedvéért: csak tudhatott. Ugyanis 1999. március 7-én elhalálozott, és filmjeivel már csak odafent dicsekedhet. Rest in Peace!), mint a 2001 Ûrodüsszeia, a Tágra zárt szemek, vagy épp a Ragyogás. Tucatnyi Oscar-jelölés, a tökéletesség illúziója, mesteri technika, vagy a nagy botránya, hollywoodi kivonulása is egyaránt elárul egy s mást errõl a korlátokat feszegetõ, néha felrúgó, vagy egyszerûen csak figyelembe sem vevõ rendezõrõl. És ha azt is elárulom, hogy a forgatásokon a színészeitõl a szex jelenetekben megkövetelte a valódi aktust, máris felmerül a kérdés: arra vajon mi vihette rá, hogy a Mechanikus narancsot a bemutatót követõen visszavonja, hogy csak a halála után tûnhetett fel ismét...

The movie: A Clockwork orange Anthony Burgess azonos címû regényébõl származik, a forgatókönyvet maga Kubrick álmodta a forgatókönyv lapjaira. Maga a film egy igazi mitikus kultuszmû - bátran mozog a társadalmi szatíra és a drámai motívumok között valahol félúton, fityiszt mutat a képmutató világrendnek, a romlottság orrába nyúl és a szadizmust is fenéken billenti. Egy lebilincselõ vízió a nem is oly távoli jövõbõl, ahol a kicsi Alex (egy deviáns, de tehetséges fiatalember, ki Beethovenre és a pornóra indul be csak igazán…) és droogsai kavarnak a nagy ánglius utópia romjain. Beleszarnak a társadalom hierarchikus felépítésébe, és ultraerõszakos cselekedetekben lelik csak igazán örömüket - már ha nem épp a Karova tejbárban vedelik a "moloko synthem"-et. A bûnözés csak egyszerû idõtöltés, a deviáns viselkedés azonban véresen komoly balhékba csap át. Részeg hajléktalan csépelése botokkal és láncokkal, majd késõbb a véres gyilkosság… Azonban a tettenérés utáni rendõri brutalitás sem elég, (itt hangzik el a film egyik legemlékezetesebb mondata, midõn az egyik rendõr csak annyival nyugtázza az õrszobán véresre vert Alex látványát: "az erõszak erõszakot szül") a beteg orgia továbbpereg. Alexet börtönbe zárják, ahol önként jelentkezik egy viselkedésterápiára, a gyorsabb szabadulást remélvén. A terápia hatásos - visszaszorítja Alex erõszakos hajlamait, de ezzel együtt alapvetõ emberi mivoltától is megfosztja...

Indexre tétele, máshol néhány jelenet kivágása azonban nem elégítette ki a film bírálóit: sokak szerint jobb lett volna az emberiségnek, ha a Mechanikus narancs soha nem is készül el. Hogy mára mégis egymást követi vetítése a különbözõ mûvész mozikban, jól példázza örökérvényûségét. S ha ennyi nem elég, ím egy részlet egy kritikából, mely a filmet ajánlja: "... az unalmukat gondolkodás nélküli gonoszsággal enyhítõ céltalan kamaszokról alkotott kép ma is hátborzongatóan aktuális csakúgy, mint a film központi mondanivalója - az állami ideálhoz nem illeszkedõ egyén és az ember jogainak törékenysége. A szenzációsan stílusos és gyakran elképesztõen vicces, delíriumos zenével aláfestett Mechanikus narancs még ma is nagyobbat üt, mint számos olcsó utánzata."
Khm. Ámen!

Hátborzongató:

> a mocskos és brutális gyilkolósdi közben Alex üvöltve énekli: "singing in the rain..." - közben pedig Martens bakancsával veri az ütemet. (hja, kérem. A Martens mára szimbólum valahol...)
> úgy általában: a talpnyalóvá rehabilitálás ijesztõ, mégis oly ismerõs pillanatai

Radírfej (Eraserhead) 1977
Rendezte: David Lynch

Dûne? Twin Peaks? Lost Highway? Mullholland Drive? Ok, a képlet sokaknak egyértelmû: Lynch paranoid képei, követhetetlenül szétborult történetei, ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi. De mi van akkor, ha azt mondom, Eraserhead? Még a legnagyobb filmguruknál is elõfordul, hogy megáll itt a tudomány. Elég, ha bedobja valaki ezt a kérdést: Mirõl szól a film? Én magam sem tudom a választ. Valószínûleg az egyedüli biztos információ magától a mélyen tisztelt rendezõ úrtól származhatna, de õ mélyen hallgat. Gondoljatok, amit akartok - ismerõs a lynchi filozófia, nemde? Egyébként is, rá leginkább az archetipikus történetek jellemzõk, na meg a sötétség legmélye, a bonyolult szerkezet, az utazások a tudatalattiba és a szürrealitás. Nos, a Radírfej ez mind egyszerre - s valami több is.

The movie: Maga a film egy különös hangulatú utazás - valahol a Földön, és mégsem a Földön. Különös, torz, kifordított és néhol gyomorforgatóan brutális. Igaz, hellyel-közzel felfedezhetõ a cselekmény, de szabálytalansága máig jókora vitaalap a mûértõknek. Mi maradjunk annyiban - sötét és szürreális álom. Posztindusztriális helyszínek, futurisztikus városi nyomor, fekete-fehér képekbe öntve. Az utcák üresek, a környezet emberidegen, az ipartelepek elhagyatottak - a képek azt sugallják, a saját életüket élik. Embriószerû gyermek születik, töredezett párbeszédeket hallunk, aztán álmot látunk a Radiátor Hölggyel… És a képek csak peregnek, néha azt hisszük, végeérhetetlenül, üvölteni tudnánk, aztán meg sírni. A bûvös hangulat elvisz valahova nagyon-nagyon messzire, a racionalitásokon túl, a tévéképernyõn megjelenített álomvilágon túl, a hétköznapi örömökön és bánatokon túl. Túl az Óperenciás tengeren, amit olajfoltokkal mocskoltunk be, túl az Üveghegyen, mit atomhulladék szennyez, túl Piroskán, akit végül megevett a farkas. Messze túl az idealizált emberszerûségen, a sokszínûségen, a középértékeken, a kellemesen és a kellemetlenen, az értelmesen és az értelmetlenen. Vegetatív világ? Tragikus közeljövõkép? Cinikus incselkedés? Vagy csak tökéletes képek az FSOL Dead Cities albumához? Mindenki döntse el magában…

Hátborzongató:

Egész egyszerûen az egész. Az elsõ percnél hanyatt esünk és úgy maradunk. A látottak behatolnak a lelkünkbe, megforgatja, mint egy centrifuga, aztán csak pislogunk ki a jobban ismert világunkba, és értetlenül, de felejthetetlenül borzongunk bele még az emlékébe is.

Ha pedig nem érted, miért írtam ezeket, kattintsd le a lámpát, kapcsold be a filmet, s ha a végére érsz, kitisztul a kép.

De azt nem ígérem, hogy eloszlik a sötétség...