Ablak a Vakra - sóhajtenger

Írta: Debreczeni kulturha László 2007. január 16. kedd, 21:47

Casablanca, Holt Költõk Társasága

December hónapban létezik olyasmi, hogy szünidõ. Pihenés. Ha épp nem valamely családi összeröffenésen tömjük magunkba a mákosbejglit, és van idõnk (akár szólóban, duettben, vagy akár kiscsoportos foglalkozás gyanánt) egy kicsit elheveredni a pamlagon - akár - szakíthatunk egy kis idõt némi filmtörténeti remekmûvek magunkhoz vételére. Kultfilm rovatom e havi részében ehhez járulok hozzá két mestermûvel, mikre - ha még nem láttuk, azért, ha pedig láttuk, azért - érdemes egy kis idõt szakítani.

Casablanca (1942)
rendezte: Kertész Mihály (alias Michael Curtiz)

A klasszikusok klasszikusa, Woody Allen kedvenc mozija, nem mellesleg a világ legnézettebb filmje kötelezõ darab mindenkinek, kortól, nemtõl és ízléstõl függetlenül. Azt sem illik elfeledni, miszerint a rendezõ magyar származású, mégha mára rendszerint az Amerikában felvett nevén is emlegetik leginkább. Kertész Mihály a Casablancával begyûjtötte a legjobb rendezõnek járó Oscar-díjat, mellette pedig még két (legjobb film, legjobb adaptált forgatókönyv) szobrocskát is besöpört a film. Kezdetnek maradjunk annyiban: Nem is hiába...

The Movie: 1942 még az általános mûveltségûekben is elõhoz néhány kósza emlékképet. A II. világháború ideje ez. A németek már fél Európát magukénak tudhatják. Az Amerikába menekülõk egyik fõ célpontja a Marokkói Casablanca. Ide érkezik meg Victor László (Paul Henreid) és felesége, Ilsa (Ingrid Bergman), hogy hamis útlevelet szerezve elmenekülhessenek a nácik elõl. Casablankán pedig ez egy helyen oldható meg: Rick (Humprey Bogart) lokáljában...

Kisvártatva azonban kiderül, Rick és Ilsa még a "boldog békeidõkbõl" ismerik, sõt, halálosan szerették egymást, azonban a nõ valamiért az utolsó pillanatban cserbenhagyta a férfit. Az ok pedig nem más, mint hogy megtudta, a férje halálhíre ellenére életben van. Az érzések újra fellángolnak, Ilsa többé már nem akarja elhagyi szerelmét, és csak arra kéri, szerezzen a halálos veszedelemben lévõ férjének utazási engedélyt. Rick ebbe látszólag belemegy, de végül mégis úgy intézi, hogy a házaspár együtt hagyja el a várost - nélküle.

Látszólag ez a "story" fõ szála, de ezzel még nem mondtam el szinte semmit. Emíthetném a movie legromantikusabb alakját, Renault-ot (Claude Rains), a melegszívû rendõrfõnököt, aki "végig higgadtan szemléli az élethelyzetek teremtette abszurditást",a simlis Ugartét (Peter Lorre) vagy Strasser õrnagyot (Conrad Veidt), aki sosem tudja befejezni a telefonbeszélgetéseit. A fõszál mellett rengeteg nagyszerû mellékszereplõ színesíti a filmet, teszi emlékezetessé Kertész nagyszerû alkotását. Persze nem hiába jelölték a Legjobb vágás kategóriában is Oscar-díja, szerkezetileg, hangulatilag is kerek egész. Maga mögött hagyja a fekete-fehér filmek korlátait, de a színt leginkább a fantasztikus zene és a karakteres játék viszi be a vászonra. Az sincs hát hiába, hogy rajongók ezrei tiltakoztak a Casablanca kiszínezése ellen. Mindazonáltal a film valódi titkát még mindíg homály fedi, s talán nem is fejtik már meg soha - de ez így van jól. Ami viszont biztos: Látni kell!

Visszataps:

> a lokálban felcsendülõ As Time Goes By...
> valamint a filmtörténet legszebb mondata: "Lehet, hogy ez egy csodálatos barátság kezdete." Vagy a Macskajaj-on szocializálódottak kedvéért: "This is a beggining of a beautiful friendship"

Ámen.



Holt Költõk Társasága (1989)
rendezte: Peter Weir

"Oh Kapitány, Kapitányom!" - a filmtörténet másik, talán kisebb rivaldafényû, de elnyûhetetlen, s a romantikus ihletésû emberek számára leginkább felejthetetlen mondtata ez. Hogy ez a filmdráma ide került, jelentõs oka van, és nem csupán az, amit a vásznon láthatunk. A konzervatív, realitásoknak megfelelni akaró, "kockuló" XXI. században jóval több Mr. Keatingre lenne szükség. Egy talpalattnyi föld elég ahhoz, hogy az egyéni látásmód, az érzés, a szenvedély megvesse lábát, és kifordítsa önmagából a világot - erre tanít e film. Hogy nem számít, mások mit mondanak, a szavak és az eszmék meg tudják változtatni a világot! És nem a már jócskán unalmas, "valósítsdmegönmagad" bevett szólamaival hat lelkünkre: olyan nagyságokat hív segítségül, mint Walt Whitman, Shakespeare, Byron vagy Thoreau!

The Movie: A történet (túlnyomó részt) a szigorú alapelveirõl (Hagyomány, Becsület, Fegyelem, Érdem) híres Welton Akadémián játszódik - bár azt nem árt megemlíteni, az iskola maga fiktív, de a hozzáállás sokaknak ismerõsnek tetszhet. Elkezdõdik az új tanév, a diákok szállingóznak vissza a padokba, s velük együtt érkezik a rebellis irodalomtanár, a már említett Mr. Keating (Robin Williams) is. Szív- és tankönyvszaggató módon kezdi meg az óráit, s alapozza meg a kapcsolatát a fiúkkal, többek közt Neil Perryvel (Robert Sean Leonard), Todd Andersonnal (Ethan Hawke), Richard Cameronnal (Dylan Kussman), Knox Overstreettel (Josh Charles), Charles Daltonnal (Gale Hansen), Gerald Pittsel (James Waterston) és Steven Meeksel (Allelon Ruggiero).

Amit ezután láthatunk, nem más, mint maga a romantikus és a realista filozófia konfliktusa, méghozzá mesteri módon vászonra álmodva. A történet Byron és Whitman idézeteken, Shakespeare szonetteken ível át a Holt Költõk Társaságának újraalapításáig, majd a szerelemig, Pukk megelevenedéséig és a tragikus végkifejletig. Könnycsatornánk néha megtelik, máskor mosolyunk szélesedik lehetetlenül szélesre - és a kockák peregnek tovább. A lázadás szelleme elönti a padokat, a diákokkal együtt tanul(hat)juk meg, hogy az életünk maga a költészet, hogy mernünk, sõt akarnunk kell önállóan gondolkodni, hangot adni véleményünknek, és hogy ne restelljük "leszakítani a napot" (Stop. Nyelvtörténeti kitérõ: A "Carpe Diem" valódi fordítása "Ragadd meg a napot", vagy "Tépd le a Napot" - ergo használd ki az élet adta örömöket, s nem pedig "Élj a mának". A különbség érezhetõ, ugyebár...)! A fiúk pedig Todd vezetésével megtanulnak kilógni a sorból, megismerik önmaguk, s ezáltal korlátaikat is. Az alkotás nagy erénye épp az, hogy a lázadni merés mellett ellenpontoz is: Szabad-e befolyásolható tizenéveseket (de a korrektség kedvéért tegyük hozzá, bárkit, bármilyen korban) gondolkodásra, lázadásra nevelni? Persze a végsõ választ mindenki találja meg önmagában.

"A film az elsõ perctõl az utolsóig elgondolkodtató és csodaszép" - írja róla a kritika. És nem csak a mesteri színészi játéknak köszönhetõ mindez, de legalább ugyanakkora hatása van a varázslatos természetképeknek vagy a felcsendülõ zenéknek is. Lendületes, mégis néhol toporgó, zavarba ejtõen nyugodt képeivel remekül térképezi fel a szereplõk lelkiállapotát, hangulatát.

És még egy dolog, amiért kötelezõ darabnak kell kikiáltanom a Holt Költõk Társaságát: örök érvényû igazságokat mond el. Bár az kérdéses, hogy a plazoid, mindenféle szutykokon felnõtt fiatalok mennyit értenek meg belõle...


Visszataps, avagy játssza újra, Mr. Keating!:

> Mindent nézzetek meg a másik oldalról is!
> Úgy is ki lehet szívni az élet velejét, hogy nem akad meg a csont a torkunkon.
> Figyeljenek! Hallják? - Carpe... - Carpe Diem! Éljetek a mának, fiúk! Használjátok ki az életet!
> Ó én, ó élet, kérdések nem szûnõ árja. Hitetlenek végtelen özöne, balgáktól nyüzsgõ városok! Mi jó ezek közt? Ó én, ó élet! Válasz: Az hogy itt vagy, hogy van élet és egyéniség, hogy zajlik a nagy színjáték és te is hozzáírhatsz egy sort. Hogy te is hozzáírhatsz egy sort... (Walt Whitman)
> Oh Kapitány, Kapitányom! Ki tudja, mibõl van ez? Szabad a gazda! Sehol semmi? Walt Whitman költeményébõl van, mely Abraham Lincolnról szól. Tehát szólíthatnak úgy, hogy Mr. Keating, vagy a merészebbek úgy, hogy Oh Kapitány, Kapitányom...