És lõn Armageddon; mondá az úr! Mármint nem az Úr, mint isten, hanem Roland Emmerich, aki minden idõk legkatasztrófafilmebb katasztrófafilmjét álmodta nekünk vetítõvászonra, méghozzá közel 160 percben. Akit a látvány éltet, abban úgy fog ugrálni a fûtõanyag a 2012-tõl, hogy szörnyethal a gyönyörtõl, ezt nyugodt szívvel megígérhetem. Olyan precizitással átgondolt végpusztulást kapunk, amihez képest Bruce Willis meteorja, vagy Dennis Quaid hóvihara gyenge nyári lombzörgés csupán.

 

 

Hogy némi negatívumot is megengedhessek magamnak, azt valamennyiünknek el kell majd ismernünk, hogy a film leggyengébb elemei az emberek. Sosem bántanám John Cuseck-et, vagy legalábbis nem nagyon, de a vulkánkitörés/földrengés/légikatasztrófa/szökõár stb. elõl paraszthajszállal menekülõ amerikai családapa karakterétõl ÉN már kékeszöldet hányok, a gyerek mindig sikít valahol, de végül valaki kimenti tételtõl mondjuk bíborlilát, az elvesztettem egy csávót, de hálisten van még ezer másik jellegû családanyának pedig meg már csak gratulálni tudok, hogy ilyen elõrelátóan tolta el az életét.

A színészi játék nyomorúságos, a legszimpatikusabb karakterek persze idejekorán javítani kénytelenek a világvége halálozási statisztikáit, de a menetszélbe vágott ezerdarabos puzzle módjára széthulló amerikai nagyvárosok képe kárpótol az olyan apróságokért, mint a háromsablonos párbeszédek, vagy ne adj isten a dramaturgia. Aki ennek olvastán keserûen húzná el a száját, azt meg kell nyugtatnom, a hangsúly a „kárpótol”-on van!

Szóval színészi Oscart nem fognak a stábhoz vágni, bár ez talán nem is az õ  hibájuk. Amikor egy ilyen volumenû, ilyen aprólékos szisztematikával felépített, (bár sajnos csak vágókép szinten) világméretû, hypergiga katasztrófasorozatot terveznek két és fél órába, akkor néhány könnybe lábadt szempárnál több nemigen fér már a keretbe. Ehhez képest Mr. Emmerich mégis megpróbálta annyira önámítóan-szirupos-amerikaira faragni a történetet, hogy júkendúit még valami erkölcsi tanulságot is sikerült bepasszíroznia két agyahagyott CG kataklizma közé. Ezért pedig még az oly gyümölcsös nevû president-tõl is megérdemelne egy hátba veregetést.

A valójában tényleg jól átgondolt rendezésnek köszönhetõen minden épp a megfelelõ pillanatban derül ki, a kisebbtõl a nagyobb felé elv mûködik, bár az utolsó fél órában már a csömör jelei mutatkozhatnak a kevésbé felkészülteken. A „mindig van még egy csavar” ideig-óráig azért muzsikál (bár a zsiráfokon nekem is elpattant egy két idegvégzõdésem), néha kicsit lassítani kéne, de nem lehet, hisz épp elpusztul a világ tetemes része. Nagylevegõvel és kiegyensúlyozott tápanyag-utánpótlással azért gond nélkül végigemészthetõ film, bár a sok helyszín - sok szereplõ már a Függetlenség napját is jó nagy sóhajossá tette, de ez engem például még mindig kevésbé bántott, mint az idõtlen idõkig süllyedõ Titanic, vagy a szõkegyereket hóna alatt lóbáló Tom Cruise förtelem-játéka.

A 2012-t a látvány viszi, míg a vele leggyakrabban párhuzamba húzott Holnaputánt Jake Gyllenhaal, az Armageddont pedig az Aerosmith. Mindenkire rábízom a pontozást, de az elsõ megtekintést mindenképp roppant nagyképernyõn, sõt lehetõleg moziban javaslom. Ez egy tényleg olyan film.