Molnár Tamás versei

Írta: Molnár Tamás 2010. június 26. szombat, 16:46

Molnár Tamás versei.

Az összeomlás szépsége

Életünk egy röpke pillanat
Észre sem vesszük úgy elillanhat.
S mi folyton álmokat hajszolunk,
Hol ennek hol annak áldozunk.
Játék ez mit egymással játszunk,
Egy folytonos múló pillanat.

A valóságra építettük álmaink,
Csak megálmodott valóságok múló vágyaink.

A valóság megváltozott,
Álmaink kártyavára összedőlt,
Mert a múló vágyra épült.
S most…
Lebegünk két világ határán
Hol a vélt nem a valós
Alattunk ördögök, felettünk angyalok
A lét elviselhetetlen könnyűségében lebegünk
Így játszunk,élünk és álmodunk
S végül összeomlunk.

Ha kettő lennék

Hiszek magamban, de nem bízok,
Az ellentmondás élő szobra vagyok.
Két irányba indulok,
De szétszakadni nem tudok
Ha kettő lennék…
Földhöz ragadnék, megállapodnék,
Szabadon repülnék, mindig szárnyalnék…
Végül lezuhannék.

Nem vagyok

Minden éjjel angyalokkal csatázok
Elképzelésekről arról, ki vagyok?

Mert nem az vagyok aki voltam,
Nem az vagyok aki leszek,
Nem az vagyok akinek hiszel.
Nem az vagyok akit megálmodtál,
Nem én vagyok az angyal akit vártál.

Nem vagyok. Nem is voltam soha.
Talán egyszer leszek.
Nem mondhatom mit TE mondassz,
De megtehetem amit TE nem,
Mert nekem nincs mit vesztenem.

A testből kiszabadul a lélek,
Az éj csendjéből feléd szál egy ének,
S akkor tudni fogod,
Hogy én már nem vagyok.

A lét alapja

„Szenvedés a lét alapja, de az egocentrizmus magasiskolája is.”
Milan Kundera

Miért hiszed a boldogság forrása
A dejavu örökkévalósága.
Szenvedésből terem a boldogság
Mit elhoz neked egy szép új világ

Új világ ahol a szenvedés a lét alapja,
Nincs Sztüx folyó, egybeolvadt két partja.
Ei itt az Alvilág a szenvedés ősi forrása.
Ez itt az egocentrizmus magasiskolája.