Bölkény Gábor: Idillkép

Írta: Debreczeni kulturha László 2010. április 30. péntek, 09:40

Bölkény Gábor: Idillkép

Idillkép
Amióta el nem kerülhetem Pestet,

és ez terhes, festek egy idilli estet

magam elé, magad elém tárod, veted,

fehér báránybőrön húsod hempergeted,

s melletted kandalló lágy tüzével ropog,

a trezorban testes, száraz vörös borok,

hegyvidékiek és ízesek, akárcsak…

ez az ördögien vadító varázslat,

s a finom nedűhöz nélkülözhetetlen,

társtettes testestárs, lenge vetkezetben.

Rám meztelenséged mozdulatlansága

hömpölygő  folyamként ömlik, mint a láva,

ha mártónzni kíván a hűs óceánba,

mely mélyén maga is forróságra vágyna.

És ahogy tétlenül sodródom az árral,

halált is megvető merész Gáborsággal

repítem magam a kandalló tüzébe,

égessen meg lánggal telt felajzott fénye.

S miként éj sötétjét a hajnalt érő nap,

fáradhatatlanná lett némaságunkat

töri meg egy palack szája s parafája

válásának derűt keltő pukkanása.

Olyan filmkockákból nyert pillanatkép ez,

melyet minden modern ember lefényképez,

majd sosem hív elő, csak emlékre vált át,

és törli az egész memóriakártyát.

Minden bontakozást a félhomály érlel

sármosan suttogó sejtelmességével,

erdő  sűrűjébe csalogat a mámor,

hol puha ágyunk a legfrissebb mohából

édes-érdes bűnünk fészkéül szelídül,

melybe tavaszt hozó új fecskepár repül:

kettőnk szárnya által lebegő Te és én,

fehér báránybőr-ég eltitkolt rejtekén.

Valahogy ilyen jól még sohasem esett,

ködös erotika zúgó vihar helyett,

lihegésbe málló vallomások sora,

idegenségünk szép metamorfózisa.

Szemérmeskedésnek legsekélyebb nyoma,

és annyi sem, ahogy kitágul a szoba,

oly dúsan s hangosan lélegzik köröttünk,

mint anyját elhagyó magzat, melyből lettünk.

Nehéz a levegő, ha megérintelek,

súlyként nehezedik ránk e rutinszerep,

hisz a próbákon más valaki volt társunk,

s lásd az előadást íme együtt játszuk.

Nem térünk a tárgyra, mert nem létezik tárgy,

csak összemaszatolt sosem volt valóság,

Vasarely-féle dimenziók, terek,

melyek minden metsző egyenese kerek,

mindez egy fedetlen, gömbölyű burokban,

mi ki- és befelé áthatolhatatlan

körbefóliázott atmoszférakéreg,

magja véreremhez tapadó ősvéred.

S mi mit sem értünk e furcsa optikából,

csak közelebb bújik az egykori távol.

Majd válladra repül egy katicabogár,

mily meglepő, hogy épp ilyenkor erre jár,

de nem bánjuk, nem is bántjuk a kis kedvest,

hisz páratlan bája jól passzol e testhez.

Ahogy cirógatják léptei bőrödet,

mert e pillanatig nem éreztél ilyet,

nem tudod, mi ez a parázsló bizsergés,

csak hagyod, történjen, mit ha nem hagysz, elvész.

Ki megmondhatója, hogy kerültünk ide,

egyáltalán hova, s mi bódít ennyire,

a bor hibája-e, vagy mi akartuk-e,

hogy belülről fűtsön a kandalló tüze?

Megannyi válasz, ha frappáns is, mit sem ér,

egyszercsak magába szippantott a tér,

beleivódtunk mint színes kaméleon

láthatatlansága egyszínű ágakon.

Ecsetem kezedben, s én remegve lesem,

fested-e majd tovább helyettem és nekem,

vagy inkább magadnak is és velem éppen,

az általad elnyert mesés idillképem,

kiszínezed-e vagy meghagyod félkészen

nyersképem, hogy szürke vásznán elenyésszen:

fehér báránybőrőn pucér nő, vörösbor,

s megannyi misztikum égő kandallómból.