A zivatar egyre közeledett. Az asszony várakozóan feküdt békésen hortyogó férje mellett, és élvezte a nyitott erkélyajtón belibbenõ szellõt, ami kicserélte a fülledt, meleg levegõt  üdítõ hûvösre. Gyakran felébredt éjszaka, amióta megmozdult a babája a pocakban, és ilyenkor egy-két óra hosszat nem tudott elaludni, különösen a mostani kánikulai éjszakákon. A távolban dörgött és villámlott; nemsokára az esõ is ideér.

A friss légáram elõbb felélénkítette, majd álomba zsongította.

Az óriási csattanásra rémülten pattant fel az ágyból. Azt sem tudta hirtelen, hol van. Az esõ zuhogott, az erkélyajtó függönye vadul táncolt a viharos szélben. Ez nagyon közel csapott be, állapította meg, itt volt közvetlenül felettünk. Felkelt, becsukta az ajtót, hogy ne verjen be az esõ. A férje továbbra is félhangosan szuszogott, fel sem neszelt az égiháború dübörgésére.

Leült az ágy szélére. Mélyeket lélegzett, hogy lassúdjon riadtan kalimpáló  szívverése.

Ekkor észlelte az iszonyú félelmet a testében és a teste körül. A félelem nem a sajátja volt, és mégis létezett, ez volt a legkülönösebb.

Honnan van ez a döbbenetes rettegés? A következõ pillanatban ráeszmélt, hogy a magzat félelmét érzi. Ennél furcsább dolgot el sem tudott képzelni. Hogy lehet ez? A félelem ott volt, létezõen, szinte tapinthatóan, és nem õ maga félt, ezt is kétség nélkül tudta. Szegény gyerek, gondolta hökkenten, nyilván fogalma sincs, mi történt, csak az iszonyú zajt hallotta, és védett kis közegében halálos veszélyben érzi magát.

Csak ült tehetetlenül az ágy szélén, és hüledezett a dolog képtelenségén: õ egy másik élõlény félelmét éli át. Fogalma sem volt, mit tehetne. Hiszen egy ilyen pici baba úgysem ért meg semmit. Nem tud kapcsolatot teremteni vele, hogy elmondhassa: nincs mitõl félnie. Nem tudja elmagyarázni neki a mennydörgés lényegét, és hogy õ biztonságos helyen van, ahol nem árthat neki a vihar.

De annyit megér a dolog, hogy legalább megpróbálja. A tenyerét a hasára tette és elkezdte lassan és erõsen simogatni, hogy a baba érezze a nyugodt hintáztatást. A figyelmét és szeretetét a hasára fókuszálta: igyekezett elképzelni a gyermeket, ahogy összekucorodva fekszik, és ijedtében még kisebbre húzza össze magát.

- Nyugodj meg, kicsikém – kezdte halkan. És elmondta neki mindazt, amit az imént gondolt a mennydörgésrõl és a biztonságról, a félelemrõl és a kapcsolatteremtésrõl.

A férje horkantott egyet és megfordult. Némán folytatta, belsõ  beszédként, hogy ne zavarja vele az alvót. Elmondta, mert azt akarta, hogy a gyermeke tudjon róla: mennyire várja, hogy megszülessen, és magához ölelhesse. Mennyire akarták a férjével együtt, hogy legyen nekik kisbabájuk, mennyit küzdöttek érte sikertelenül négy hosszú évig, és milyen boldogok voltak, amikor kiderült, hogy végre sikerült teherbe esnie. Aztán már nem is fogalmazgatott, csak az érzéseit továbbította a gyermek irányába: meleg, mosolygó, simogató, ölelõ érzéseket. Már tudta, hogy nincs szükség konkrét szavakra. Úgy, ahogyan õ érezte a gyermeke félelmét, a gyermek is érzi az õ csitító szeretetét. Lassanként oldódott a feszült félelem, lecsillapodott a görcsös rettegés. Végül a baba megmozdult: lábával kitámasztotta anyja hasfalát.

Hanyatt dõlt a párnán. A férje most eszmélt fel; közelebb húzódott, átölelte.

- Miért nem alszol?

- Felébredtem a dörgésre – válaszolta.

- Nincs semmi baj, biztonságban vagyunk – dünnyögte.

- Tudom – sóhajtott, és elfészkelte magát a védelmezõ karok melegében.